"Úgy tartják, egyszer valaha, ifjúkorában még beszélt. Úgy tartják, a többi istenség láthatta az arcát, a szemét, a mosolyát, szólt hozzájuk, néha barátkozott velük.
De többé már nem. Engem már csak a hátborzongató, rideg maszk fogadott – mennyire gyűlöltem a jámbor arckifejezést, az emberi képmás megcsúfolását –, az üres szempár végtelen némasága.
A sírok úrnője, a gyász királynője, a föld kettéválasztója.
Remélem, soha nem fogom hallani a hangját."
Sorozat: Isteni városok #2
Egy emberöltővel ezelőtt Vúrtyavasztán városát a háború és halál istenének erődjeként ismerték. Olyan félelmetes, természetfeletti őrszemek származtak innen, akik milliókat öltek meg és igáztak le. Mára Vúrtyavasztán azonban romokban hever, az istene halott. A nemrég érkezett hódítóknak a hely nem több az értelmetlen vallásos erőszak és véres felkelések terméketlen földjénél.
Nem is lehetett volna Turjin Mulaghesh kormányzót – a bulikovi csata istenkáromló hősét, az állítólagos háborús bűnöst, a hadirendbe felállott miniszterelnök hű szövetségesét – büntetésként rosszabb helyre száműzni, ahol eltöltheti az utolsó napjait nyugdíjazása előtt, hogy aztán a feledés homályába vesszen.
Legalábbis ez a tökéletes fedősztori.
Az igazság viszont az, hogy a kormányzó még egyszer utoljára szolgálatba áll, hogy a végére járjon egy olyan felfedezésnek, ami örökre megváltoztathatja – vagy elkárhoztathatja – a világot. Sok veszély leselkedik rá, és nemcsak a múltból előtörő saját szellemei miatt kell aggódnia, hanem azok miatt is, akik a túlvilágban ragadtak, miután az istenségek eltűntek. Vajon a lelkük nyugodtan pihen a halál földjén, vagy esetleg valami szörnyűségre készülnek?
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa regénye a tavalyi évem egyik nagy kedvence volt, így komoly elvárásokkal vártam a folytatás megjelenését (a helyzetet tovább súlyosbította, hogy a kedvenc szereplőm, Mulaghesh, lett ennek a kötetnek a főszereplője). Kijelenthetem viszont, hogy a kötet könnyedén felülmúlta minden elvárásomat.
A Pengék városa számomra teljesen más élményt nyújtott, mint a Lépcsők városa, ami kissé meglepett, de végeredményt tekintve egyáltalán nem bántam. Az első kötetben leginkább a felfedeznivaló világ és a nagy rejtély tartotta fent az érdeklődésem. Ez a Pengék városa esetében is igaz volt, azonban ezek mellett a könyvben feldolgozott témák és Mulaghesh sorstörténete kötötték le a figyelmemet.
Ez a rész ugyanis egy olyan istennőt övező rejtély körül forgott, aki megteremtette a túlvilágot, és akinek a népét az állandó harcok éltették (még az elvük is ehhez kötődött – szerintük ugyanis a béke csupán a háború hiánya volt). Többek közt ebből fakadóan került elő az élet-halál és a háború kérdésköre is, amelyet a szerző a történet illetve a karakterek személyiségének és motivációjának szerves részévé tett. A szereplők többsége különböző nézőpontot képviselt, amit a tetteik is tükröztek. Ezzel pedig sokkal érzékletesebben szemléltethette a különböző álláspontokat, átütőbb erejűnek érződött a végső konklúzió és tanulság.
Emellett természetesen megmaradtak azok az elemek is, amelyek már az első részben is lenyűgöztek. Példának okáért a világ, amelyben a történet játszódott. Már a Lépcsők városában is tetszettek az istenek és csodák megjelenítése, a szerző kreativitása pedig erre a kötetre sem lankadt. Található itt ugyanis olyan város, amely korábban a víz felszínén lebegett, illetve ebben a részben kerül elő a Vúrtya által teremtett túlvilág. Annyi a különbség csupán az első részhez képest, hogy ezúttal a történelmi visszatekintőkből kevesebb akadt.
Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kaptam történelem leckét, de azt elsősorban Mulagesh múltjának részeként ismerhettem meg. Ez a megoldás jobban tetszett, mert egyfelől közelebb hozta hozzám ezeket az eseményeket, másrészt így személyesebbé váltak. A mostani történelmi részek Szajpúr függetlenségi háborúját és felemelkedését örökítették meg, ezzel is illeszkedve a háborús témakörbe. Azért is tetszettek leginkább ezek a részek (a háttérinformációk mellett), mert komoly morális kérdéseket vetettek fel, illetve ezek segítségével érthettem meg teljességében Mulaghesh személyiségét és gondolkodásmódját.
Mulaghesht már az első részben felettébb megkedveltem, így kíváncsi voltam, miként változik meg a róla kialakult véleményem egy saját kötet után. Úgy érzem, az ő személye még különlegesebbé tette ezt a kötetet, és mivel a kezdetektől szerettem őt, így még inkább behúzott a regény. Pedig egyáltalán nem tökéletes karakter a főszereplő, ahogy a többiek sem. Emberiek, önzők, sokszor rossz döntéseket hoznak, viszont elevenek és rengeteg érzelmet váltottak ki belőlem – még ha nem is mindig pozitívat (néhány karaktert ki nem állhattam, ez azonban azért volt, mert valóban ilyenre írta meg őket a szerző). Általánosságban ez is mutatja, milyen alaposan kidolgozta őket Robert Jackson Bennett – mindenkinek kifejlett személyisége volt, amely összhangban volt a motivációikkal és élettapasztalataikkal.
Ha bármi kifogásolhatót keresnék ebben a könyvben, azt a történetben találnám meg. Nem akadt semmi gondom vele, szerintem kellően izgalmas volt, viszont utólag jutott eszembe, hogy az egyik szálat, ami úgy tűnt, nagyobb jelentőséggel bír majd, kissé könnyen szélnek eresztett az író. Ezt leszámítva viszont pörgős, esetenként fordulatos és minden kétséget kizáróan lebilincselő történetet olvastam. Személy szerint Mulaghesh minden ténykedése lekötötte a figyelmemet – bár ez nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy ez a nő folyton belecsöppen valamilyen balhé közepébe.
Számomra a Pengék városa egy kiemelkedő regény volt, amely letaglózott és elvarázsolt, és még tovább mélyítette a szerző és a sorozat iránti rajongásomat. Még mindig szeretném felfedezni Szajpúr egyes részeit, átélni egy-egy csodát (és túlélni). Kissé sajnálom a következő olvasmányomat, ugyanis olyan űrt hagyott maga után ez a regény, amit nem egyszerű feladat lesz betölteni. Most pedig kezdődhet a végtelennek tűnő várakozás a Csodák városáig.
A Pengék városa számomra teljesen más élményt nyújtott, mint a Lépcsők városa, ami kissé meglepett, de végeredményt tekintve egyáltalán nem bántam. Az első kötetben leginkább a felfedeznivaló világ és a nagy rejtély tartotta fent az érdeklődésem. Ez a Pengék városa esetében is igaz volt, azonban ezek mellett a könyvben feldolgozott témák és Mulaghesh sorstörténete kötötték le a figyelmemet.
"Kérdezzétek meg bárkitől, mi a szívük leghőbb vágya, és így felelnek majd: gyermek, otthon, vagyon, hatalom, befolyás embertársaik felett.
Változatok egyazon témára: nyomot kívánnak hagyni a világban, örökséget, halhatatlanságot.
Mind vágyunk arra, hogy emlékezzenek ránk."
Ez a rész ugyanis egy olyan istennőt övező rejtély körül forgott, aki megteremtette a túlvilágot, és akinek a népét az állandó harcok éltették (még az elvük is ehhez kötődött – szerintük ugyanis a béke csupán a háború hiánya volt). Többek közt ebből fakadóan került elő az élet-halál és a háború kérdésköre is, amelyet a szerző a történet illetve a karakterek személyiségének és motivációjának szerves részévé tett. A szereplők többsége különböző nézőpontot képviselt, amit a tetteik is tükröztek. Ezzel pedig sokkal érzékletesebben szemléltethette a különböző álláspontokat, átütőbb erejűnek érződött a végső konklúzió és tanulság.
Emellett természetesen megmaradtak azok az elemek is, amelyek már az első részben is lenyűgöztek. Példának okáért a világ, amelyben a történet játszódott. Már a Lépcsők városában is tetszettek az istenek és csodák megjelenítése, a szerző kreativitása pedig erre a kötetre sem lankadt. Található itt ugyanis olyan város, amely korábban a víz felszínén lebegett, illetve ebben a részben kerül elő a Vúrtya által teremtett túlvilág. Annyi a különbség csupán az első részhez képest, hogy ezúttal a történelmi visszatekintőkből kevesebb akadt.
Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kaptam történelem leckét, de azt elsősorban Mulagesh múltjának részeként ismerhettem meg. Ez a megoldás jobban tetszett, mert egyfelől közelebb hozta hozzám ezeket az eseményeket, másrészt így személyesebbé váltak. A mostani történelmi részek Szajpúr függetlenségi háborúját és felemelkedését örökítették meg, ezzel is illeszkedve a háborús témakörbe. Azért is tetszettek leginkább ezek a részek (a háttérinformációk mellett), mert komoly morális kérdéseket vetettek fel, illetve ezek segítségével érthettem meg teljességében Mulaghesh személyiségét és gondolkodásmódját.
"– Mondja csak, Pitrij, ha a bölcsesség a korral jár, miért halmozom még mindig a rossz döntéseket?"
Ha bármi kifogásolhatót keresnék ebben a könyvben, azt a történetben találnám meg. Nem akadt semmi gondom vele, szerintem kellően izgalmas volt, viszont utólag jutott eszembe, hogy az egyik szálat, ami úgy tűnt, nagyobb jelentőséggel bír majd, kissé könnyen szélnek eresztett az író. Ezt leszámítva viszont pörgős, esetenként fordulatos és minden kétséget kizáróan lebilincselő történetet olvastam. Személy szerint Mulaghesh minden ténykedése lekötötte a figyelmemet – bár ez nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy ez a nő folyton belecsöppen valamilyen balhé közepébe.
Számomra a Pengék városa egy kiemelkedő regény volt, amely letaglózott és elvarázsolt, és még tovább mélyítette a szerző és a sorozat iránti rajongásomat. Még mindig szeretném felfedezni Szajpúr egyes részeit, átélni egy-egy csodát (és túlélni). Kissé sajnálom a következő olvasmányomat, ugyanis olyan űrt hagyott maga után ez a regény, amit nem egyszerű feladat lesz betölteni. Most pedig kezdődhet a végtelennek tűnő várakozás a Csodák városáig.
Könyv adatai
Eredeti cím: City of Blades (2016)
Kiadó: Agave (2017)
Oldalszám: 463
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése