"Az emberek sokkal gyorsabban felhagytak a széngázkibocsátással, mint arra az első áradáshullám előtt képesnek tartották magukat. Abban a pillanatban becsapták a pajta ajtaját, hogy az apokalipszis lovai kiszöktek rajta. Pontosabban a négy lovas."
Az óceán szintje megemelkedett, és New York városa elsüllyedt.
A lakói alkalmazkodtak az új helyzethez, és New York ugyanaz a nyüzsgő, élettel teli metropolisz maradt, ami mindig is volt – noha örökre megváltozott. Minden egyes utca csatornává vált, minden egyes felhőkarcoló egy szigetté.
Kim Stanley Robinson az egyik épület különböző lakóinak szemén át mutatja meg nekünk, hogyan alakul át világunk egyik legnagyszerűbb városa az apállyal és a dagállyal. És mivé alakul eközben maga az ember.
Vannak olyan alkalmak, amikor annyira belemerülök egy történetbe, hogy nem akarom, hogy véget érjen – nem akarok elszakadni a világtól, esetleg a cselekménytől, a karakterektől vagy a hangulattól. A New York 2140 esetében is pontosan így jártam.
Még nem olvastam Kim Stanley Robinsontól, így vakon vetettem bele magam ebbe a történetbe. Nem tudom, mire számítottam, viszont minden elvárásomat felülmúlta ez a regény. 654 oldal tömény tartalom, elgondolkodtató üzenetekkel, kedvelhető karakterekkel; mindez pedig csodálatos írással megkoronázva. Nem vagyok túl jártas a sci-fi-ban, de az biztos, hogy Robinson ráébresztett, mennyire szeretem a társadalmi sci-fi-t, illetve elérte, hogy egy olyan város érdekeljen, ami egyébként teljesen hidegen hagyott volna.
Ahogy írtam feljebb, rengeteg gondolatot ébresztett bennem ez a regény. Ugyan 2140-43 közt játszódik a történet, azonban olyan problémákkal foglalkozik, amelyek örök érvényűek – egy felkérés keringőre, amellyel el is érte a célját. Az egyik központi téma a gazdaság, amivel együtt a szerző sokat foglalkozik közgazdasági kérdésekkel. Eleinte tartottam attól, hogy esetleg túlságosan elmegy ebbe az irányba a történet, viszont Robinson teljesen érthetően, logikusan felépítve magyarázott el számomra mindent, megértetve velem sok olyan jelenséget, amit korábban nem ismertem.
A gazdaság mellett a klímaváltozás és annak következményei kapták a legfőbb szerepet. Rémisztő jövőképet alkotott az író, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem éreztem túlzónak. Egy vele készült interjúban azt is elmondta, hogy ő komoly kutatómunka után alkotta meg a világot, sőt, le is vezette, miként.
És nem csupán magyarázott Robinson, hanem állást is foglalt az általa felvetett kérdésekben. Ebben az aspektusban érződött leginkább, hogy a jelenünkre kívánja felhívni a figyelmet, ugyanis mindig erre a korszakra utalt vissza – például, mikor gazdasági válságokról írt, folyamatosan a 2008-ast említette, holott 2060-as években is volt egy. A visszautalásokkal el is érte célját, még ha így a történet minimálisan vesztett is az autentikusságából.
Érdekes volt, hogy ezek a gondolatmenetek a könyvben nem a történet szerves részeként jelentek meg, hanem egyfajta kiszólásként felém, olvasó felé. A szerző, mint „egy”, később „a” városlakóként osztotta meg véleményét, mutatta be a globális helyzetet, illetve alkalmanként előre is vetített. Ezek a részek eleinte kicsit kilógtak, azonban annyira magával ragadott ez a közvetlenség, hogy már várni kezdtem, mikor „beszélgethetünk” egy jót az én városlakómmal.
A történetet nehéz pontosan jellemezni – talán a „teljes” illene hozzá. Több, néha lazábban, néha szorosabban összefüggő narrátor életének egy szegmensét meséli el az író – ami egyszerre volt hétköznapi és monumentális. Pár izgalmakkal tarkított év története volt ez, amit tragédiák és boldogság is körülvett. Ha valaki valami pörgős, hollywoodi katasztrófafilmekhez illő történetre vágyik, azt nem itt fogja megtalálni. Katasztrófa volt – csak az sokkal közelebb állt egy valószínű jövőképhez, mint bármely katasztrófafilm. Az író igyekezett minél szélesebb igényeket kielégíteni: volt itt túszdráma (kis túlzással), romantika, kaland (kincskereséssel tálalva), de még krimi is. Ezek az elemek másodlagos szerepet kaptak, de mégiscsak megfűszerezték kissé a történetet.
A regény hangulata kissé disszonáns volt, ami tökéletesen működött. Majdhogynem utópisztikus hangulat van egy (poszt-)apokaliptikus világban. Engem is néha elkapott ez az emelkedett hangulat, elfeledtette velem pár pillanatra, hogy hol is járnak a szereplők valójában. Az ilyenkor cselesen bedobott emlékeztetők ezért sokkoló hatással bírtak.
Spoileres rész következik! Az utolsó előtti fejezetet ilyen szempontból nehéz lesz elfelejteni. Már-már eljutottam oda, hogy micsoda happy end lett itt, mikor a szerző emlékeztetett arra, hogy nincsenek happy endek. A jelen is csak egy pillanat, és senki nem tudja, mit hoz a jövő. Spoiler vége! Itt döntöttem el, hogy Robinson biztos, hogy kedvenc íróm lesz egy nap.
És végezetül Robinson olyan karaktereket alkotott, akik átlagosak első ránézésre, ám mégis sokkal több van bennük. Ez mindenkinél közös jellemző volt, holott mindannyian más társadalmi csoportból, nemzetiségből, korosztályból származott. Az írónak pedig célja volt ezzel – nem az, hogy a mostanában kötelező vált reprezentáció meglegyen listaszerűen, hanem hogy tisztábban átadhassa az üzeneteit. Minden szereplőben volt valami szerethető – ahogy Franklin, az egyik karakter megfogalmazta: jók voltak, de nem kedvesek. Emberiek voltak, esendők, a maguk módján mégis a saját történetük hősévé tudtak válni. Nem is tudnék kedvenc szereplőt választani, ugyanis mindenkit másért kedveltem. De legyek akkor a korábban említett városlakóm, aki bár kívülálló, és elvileg névtelen, mégis megjelent a személyisége a gondolatai mellett.
A New York 2140 egy élmény volt, amely teljesen magával ragadott. Nagyon fontos olvasmány, amely egy izgalmas alapkoncepcióval rendelkezik, valamint jelentőségteljes és releváns mondanivalóval. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnének egy elgondolkodtató sci-fit olvasni, és akit nem rettent vissza az elköteleződés. Mert ebbe a regénybe érdemes időt fektetni – sokszorosan megtérül.
Még nem olvastam Kim Stanley Robinsontól, így vakon vetettem bele magam ebbe a történetbe. Nem tudom, mire számítottam, viszont minden elvárásomat felülmúlta ez a regény. 654 oldal tömény tartalom, elgondolkodtató üzenetekkel, kedvelhető karakterekkel; mindez pedig csodálatos írással megkoronázva. Nem vagyok túl jártas a sci-fi-ban, de az biztos, hogy Robinson ráébresztett, mennyire szeretem a társadalmi sci-fi-t, illetve elérte, hogy egy olyan város érdekeljen, ami egyébként teljesen hidegen hagyott volna.
Ahogy írtam feljebb, rengeteg gondolatot ébresztett bennem ez a regény. Ugyan 2140-43 közt játszódik a történet, azonban olyan problémákkal foglalkozik, amelyek örök érvényűek – egy felkérés keringőre, amellyel el is érte a célját. Az egyik központi téma a gazdaság, amivel együtt a szerző sokat foglalkozik közgazdasági kérdésekkel. Eleinte tartottam attól, hogy esetleg túlságosan elmegy ebbe az irányba a történet, viszont Robinson teljesen érthetően, logikusan felépítve magyarázott el számomra mindent, megértetve velem sok olyan jelenséget, amit korábban nem ismertem.
A gazdaság mellett a klímaváltozás és annak következményei kapták a legfőbb szerepet. Rémisztő jövőképet alkotott az író, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem éreztem túlzónak. Egy vele készült interjúban azt is elmondta, hogy ő komoly kutatómunka után alkotta meg a világot, sőt, le is vezette, miként.
És nem csupán magyarázott Robinson, hanem állást is foglalt az általa felvetett kérdésekben. Ebben az aspektusban érződött leginkább, hogy a jelenünkre kívánja felhívni a figyelmet, ugyanis mindig erre a korszakra utalt vissza – például, mikor gazdasági válságokról írt, folyamatosan a 2008-ast említette, holott 2060-as években is volt egy. A visszautalásokkal el is érte célját, még ha így a történet minimálisan vesztett is az autentikusságából.
Érdekes volt, hogy ezek a gondolatmenetek a könyvben nem a történet szerves részeként jelentek meg, hanem egyfajta kiszólásként felém, olvasó felé. A szerző, mint „egy”, később „a” városlakóként osztotta meg véleményét, mutatta be a globális helyzetet, illetve alkalmanként előre is vetített. Ezek a részek eleinte kicsit kilógtak, azonban annyira magával ragadott ez a közvetlenség, hogy már várni kezdtem, mikor „beszélgethetünk” egy jót az én városlakómmal.
A történetet nehéz pontosan jellemezni – talán a „teljes” illene hozzá. Több, néha lazábban, néha szorosabban összefüggő narrátor életének egy szegmensét meséli el az író – ami egyszerre volt hétköznapi és monumentális. Pár izgalmakkal tarkított év története volt ez, amit tragédiák és boldogság is körülvett. Ha valaki valami pörgős, hollywoodi katasztrófafilmekhez illő történetre vágyik, azt nem itt fogja megtalálni. Katasztrófa volt – csak az sokkal közelebb állt egy valószínű jövőképhez, mint bármely katasztrófafilm. Az író igyekezett minél szélesebb igényeket kielégíteni: volt itt túszdráma (kis túlzással), romantika, kaland (kincskereséssel tálalva), de még krimi is. Ezek az elemek másodlagos szerepet kaptak, de mégiscsak megfűszerezték kissé a történetet.
A regény hangulata kissé disszonáns volt, ami tökéletesen működött. Majdhogynem utópisztikus hangulat van egy (poszt-)apokaliptikus világban. Engem is néha elkapott ez az emelkedett hangulat, elfeledtette velem pár pillanatra, hogy hol is járnak a szereplők valójában. Az ilyenkor cselesen bedobott emlékeztetők ezért sokkoló hatással bírtak.
Spoileres rész következik! Az utolsó előtti fejezetet ilyen szempontból nehéz lesz elfelejteni. Már-már eljutottam oda, hogy micsoda happy end lett itt, mikor a szerző emlékeztetett arra, hogy nincsenek happy endek. A jelen is csak egy pillanat, és senki nem tudja, mit hoz a jövő. Spoiler vége! Itt döntöttem el, hogy Robinson biztos, hogy kedvenc íróm lesz egy nap.
És végezetül Robinson olyan karaktereket alkotott, akik átlagosak első ránézésre, ám mégis sokkal több van bennük. Ez mindenkinél közös jellemző volt, holott mindannyian más társadalmi csoportból, nemzetiségből, korosztályból származott. Az írónak pedig célja volt ezzel – nem az, hogy a mostanában kötelező vált reprezentáció meglegyen listaszerűen, hanem hogy tisztábban átadhassa az üzeneteit. Minden szereplőben volt valami szerethető – ahogy Franklin, az egyik karakter megfogalmazta: jók voltak, de nem kedvesek. Emberiek voltak, esendők, a maguk módján mégis a saját történetük hősévé tudtak válni. Nem is tudnék kedvenc szereplőt választani, ugyanis mindenkit másért kedveltem. De legyek akkor a korábban említett városlakóm, aki bár kívülálló, és elvileg névtelen, mégis megjelent a személyisége a gondolatai mellett.
A New York 2140 egy élmény volt, amely teljesen magával ragadott. Nagyon fontos olvasmány, amely egy izgalmas alapkoncepcióval rendelkezik, valamint jelentőségteljes és releváns mondanivalóval. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnének egy elgondolkodtató sci-fit olvasni, és akit nem rettent vissza az elköteleződés. Mert ebbe a regénybe érdemes időt fektetni – sokszorosan megtérül.
Könyv adatai
Eredeti cím: New York 2140 (2017)
Kiadó: Agave (2017)
Oldalszám: 656
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése