"Lehet olyan dolgokért nosztalgiát érezni, amiről kiderült, hogy hazugság volt?"
Jason egy teljesen átlagos fiú, pedig már tizenhét éves. Ez azért gond, mert a különlegeseket képző Birodalmi Lumen Akadémia növendéke, ahol elvárás, hogy megmutassa a tehetségét. Emiatt újabb és újabb hazugságokba kényszeríti magát, mígnem a sors váratlanul a császár ellen lázadók táborába sodorja. Ekkor teljesen felfordul körülötte a világ. Már azt sem tudja, kiben bízhat, ki az ellenség, miközben arra is rá kell jönnie, kicsoda ő valójában. Enélkül ugyanis reménytelen, hogy valaha is visszakapja az életét. Aztán a holtidő kíméletlenül és véglegesen elsodor mindent. Semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt. Jason úgy érzi, nem képes lépést tartani a valósággal. Azonban a túlélésért ezen mindenképp változtatnia kell.
Holden Rose-zal a Howard Matheu különös esetei middle grade sorozata kapcsán találkoztam, melyet – bár nem estem a célközönségébe – nagyon kedveltem. Kedves, izgalmas, a gyermekek számára értékes gondolatokat közvetítő sorozat, amely nem véletlenül népszerű az olvasók között. A Holtidőről az írótól hallottam először, s az akkori leírás alapján felkeltette az érdeklődésem; így jutottam el oda, hogy elolvassam a kötetet, amit ezúton is köszönök az írónak.
Az elvárásaimat az íróhoz igazítottam, azaz valami ütőset vártam, amit valamilyen formában meg is kaptam a történetet tekintve, azonban a körítés ezt az élményt elrontotta. A könyv befejezése után azt írtam, hogy ez a kötet „remek ötletek és kevésbé sikeres kivitelezések összessége”, amely érzésem csak még erősebbé vált az elmúlt napokban.
A Holtidő egyik legnagyobb gondja, hogy meg akar felelni a YA szabályainak, s ezért olyan elemeket tett bele az író, amelyek tompítják a könyv élét. Úgy gondolom, hogyha nem YA lett volna (ahogy az első beszélgetés alapján gondoltam), és elhagyhatóak lettek volna a kötelező elemek, teljesen más jellegű bejegyzés készülne most.
De mire is gondolok? A fülszöveg alapján egy klasszikus disztópiába is beillő alapra (autokratikus császár, különlegesek serege és egy kis csoportnyi lázadó, akik a császárt szeretnék félreállítani egy jobb élet reményében) olyan fordulatokat épített be a szerző, amelyekre egyáltalán nem számítottam (a holtidő, a prófécia, a befejezés előtti tetőpont). Viszont ezek a nagy csavarok elvesztették jelentőségüket, mert nem lettek továbbszőve, hogy ne csak egy történetelemmé váljanak a sok közül.
A regény pörgős, már az első oldalak a lumenek akadémiájának támadásával indítanak, és ebből a tempóból nem is veszített a kötet. Azonban a sietség miatt nem került sor egy-egy történésnek a teljes lejátszásához, beleértve annak kidolgozását. Emiatt a regény nagy részében úgy érződött, mintha csak be lettek volna dobálva a különböző ötletek; ezzel pedig darabossá vált a történet. Nagyjából a kötet kétharmadánál változott a helyzet, amikor az író a végjátékra készítette elő a terepet.
A jeleneteket a karakterek általános reakcióhiánya is negatívan befolyásolta. Egy bizonyos pontig érthető volt, hogy a szereplők nem reflektálnak bizonyos eseményekre, hiszen nem volt idejük megállni. Azonban az író traumatikus történésekkel is sújtotta a szereplőket, amelynél indokolatlannak éreztem ezt a közömbösséget. Ez ráadásul egyfajta láncreakcióként rám, olvasóra, is hatással volt; engem is indifferenssé tett.
A karakterek alapvetően nem voltak hatással rám. Magnusszal szimpatizáltam egyedül, a többiek iránt igen hamar elvesztettem az érdeklődésem. A célközönség számára talán szimpátiaalap lehet a szereplők útkeresése és az azokhoz kötődő akadályok legyőzése. Számomra viszont ez a kérdés elég felületesen lett kezelve, és – az amúgy igen fontos – tanulságok sem ütöttek akkorát. Bár én alapból úgy éreztem, hogy egyik szereplő sem kapott komolyabb személyiséget – az átlagos pedig továbbra is túl szubjektív jelző ahhoz, hogy eredményesen lehessen használni egy karakter jellemzésére.
Végezetül szeretnék kitérni a Holtidő romantikus aspektusára, ami az előbb említett közömbösségemre hatással volt. Ez a szál egyáltalán nem kapott hangsúlyt, bár még így sem volt kémia a szereplők közt, és tökéletesen ellett volna a kötet nélküle, de…
A kontextus pedig, hogy a fiúk és a lányok nem beszélhettek egymással, elszeparálva éltek (bár láthatták egymást, mint ez később kiderült), és May az akadémia ellen indított támadásnál pont Jason kocsijában kötött ki.
Miért zavart ez engem?
„A fiú kábé tízévesnek tippelte, és mivel érezte, hogy túlságosan megbámulta őt, valami épkézláb megszólalással próbálta orvosolni a helyzetet.” Ebben az időben Jason 17 éves.
Tekintheti bárki szőrszálhasogatásnak, engem kényelmetlen helyzetbe hozott, hogy egy 17 éves fiú így megnéz egy 10 évesnek gondolt lányt. Pláne annak ismeretében, hogy már itt tudtam, hogy lesz köztük valami.
Egyébként az író megoldotta ezt az „aprócska problémát”, bár számomra az egyáltalán nem javított a helyzeten.
Mindent összevetve nem az én könyvem volt a Holtidő. Nagyszerű ötleteket hozott az író, de a YA klisék elnyomták őket. Az olvasás után is rengeteg kérdés maradt bennem az egyes történetelemekkel kapcsolatban, mert vagy nem kaptam választ, vagy valami apróság miatt nem teljesen tűnt logikusnak. A regény azoknak tetszhet, akik szeretik a pörgős cselekményt és szeretnének olyan karakterekkel megismerkedni, akik próbálják megtalálni a saját útjukat.
Könyv adatai
Eredeti cím: Holtidő (2017)
Kiadó: Főnix Könyvműhely (2017)
Oldalszám: 366
Az elvárásaimat az íróhoz igazítottam, azaz valami ütőset vártam, amit valamilyen formában meg is kaptam a történetet tekintve, azonban a körítés ezt az élményt elrontotta. A könyv befejezése után azt írtam, hogy ez a kötet „remek ötletek és kevésbé sikeres kivitelezések összessége”, amely érzésem csak még erősebbé vált az elmúlt napokban.
A Holtidő egyik legnagyobb gondja, hogy meg akar felelni a YA szabályainak, s ezért olyan elemeket tett bele az író, amelyek tompítják a könyv élét. Úgy gondolom, hogyha nem YA lett volna (ahogy az első beszélgetés alapján gondoltam), és elhagyhatóak lettek volna a kötelező elemek, teljesen más jellegű bejegyzés készülne most.
De mire is gondolok? A fülszöveg alapján egy klasszikus disztópiába is beillő alapra (autokratikus császár, különlegesek serege és egy kis csoportnyi lázadó, akik a császárt szeretnék félreállítani egy jobb élet reményében) olyan fordulatokat épített be a szerző, amelyekre egyáltalán nem számítottam (a holtidő, a prófécia, a befejezés előtti tetőpont). Viszont ezek a nagy csavarok elvesztették jelentőségüket, mert nem lettek továbbszőve, hogy ne csak egy történetelemmé váljanak a sok közül.
A regény pörgős, már az első oldalak a lumenek akadémiájának támadásával indítanak, és ebből a tempóból nem is veszített a kötet. Azonban a sietség miatt nem került sor egy-egy történésnek a teljes lejátszásához, beleértve annak kidolgozását. Emiatt a regény nagy részében úgy érződött, mintha csak be lettek volna dobálva a különböző ötletek; ezzel pedig darabossá vált a történet. Nagyjából a kötet kétharmadánál változott a helyzet, amikor az író a végjátékra készítette elő a terepet.
A jeleneteket a karakterek általános reakcióhiánya is negatívan befolyásolta. Egy bizonyos pontig érthető volt, hogy a szereplők nem reflektálnak bizonyos eseményekre, hiszen nem volt idejük megállni. Azonban az író traumatikus történésekkel is sújtotta a szereplőket, amelynél indokolatlannak éreztem ezt a közömbösséget. Ez ráadásul egyfajta láncreakcióként rám, olvasóra, is hatással volt; engem is indifferenssé tett.
A karakterek alapvetően nem voltak hatással rám. Magnusszal szimpatizáltam egyedül, a többiek iránt igen hamar elvesztettem az érdeklődésem. A célközönség számára talán szimpátiaalap lehet a szereplők útkeresése és az azokhoz kötődő akadályok legyőzése. Számomra viszont ez a kérdés elég felületesen lett kezelve, és – az amúgy igen fontos – tanulságok sem ütöttek akkorát. Bár én alapból úgy éreztem, hogy egyik szereplő sem kapott komolyabb személyiséget – az átlagos pedig továbbra is túl szubjektív jelző ahhoz, hogy eredményesen lehessen használni egy karakter jellemzésére.
Végezetül szeretnék kitérni a Holtidő romantikus aspektusára, ami az előbb említett közömbösségemre hatással volt. Ez a szál egyáltalán nem kapott hangsúlyt, bár még így sem volt kémia a szereplők közt, és tökéletesen ellett volna a kötet nélküle, de…
„Ugyanazt a bőrcsatos, szürke inges diákruhát viselte, mint Jason. Persze, a fiú azért azonnal kiszúrta, hogy a lányon egészen máshogy áll. És azok a nagy szemek… Mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy elvonják a figyelmet a világ minden más csillogó holmijáról.”
Miért zavart ez engem?
„A fiú kábé tízévesnek tippelte, és mivel érezte, hogy túlságosan megbámulta őt, valami épkézláb megszólalással próbálta orvosolni a helyzetet.” Ebben az időben Jason 17 éves.
Tekintheti bárki szőrszálhasogatásnak, engem kényelmetlen helyzetbe hozott, hogy egy 17 éves fiú így megnéz egy 10 évesnek gondolt lányt. Pláne annak ismeretében, hogy már itt tudtam, hogy lesz köztük valami.
Egyébként az író megoldotta ezt az „aprócska problémát”, bár számomra az egyáltalán nem javított a helyzeten.
Mindent összevetve nem az én könyvem volt a Holtidő. Nagyszerű ötleteket hozott az író, de a YA klisék elnyomták őket. Az olvasás után is rengeteg kérdés maradt bennem az egyes történetelemekkel kapcsolatban, mert vagy nem kaptam választ, vagy valami apróság miatt nem teljesen tűnt logikusnak. A regény azoknak tetszhet, akik szeretik a pörgős cselekményt és szeretnének olyan karakterekkel megismerkedni, akik próbálják megtalálni a saját útjukat.
Könyv adatai
Eredeti cím: Holtidő (2017)
Kiadó: Főnix Könyvműhely (2017)
Oldalszám: 366
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése