„Egy vallomás: néha arról álmodom, hogy normális életem van. Arról álmodom, hogy van ez a lány, aki úgy néz ki, mint én és úgy beszél, mint én, de mégsem én vagyok. Tudom, hogy nem én vagyok, mert ennek a lánynak nyílt a mosolya és túl könnyedén elneveti magát, mint Lynds.”(36. oldal)
Sorozat: Archívum #1
A világ három részből áll: létezik az Külvi az Archívum és a kettőt elválasztó Sikátor. Az Archívum különleges hely, ugyanis ott tárolják az összes halottat, akit Történeteknek neveznek. Ez még egyszerű is lehetne, azonban ezeket a Történetek, főleg ha fiatalabbak, képesek felébredni, ennek következtében pedig szükség van Őrzőkre, akik visszaterelik őket a Sikátorból, mielőtt kijutnának a világunkba. Ilyen őrző Mac is, akire a nemrég elhunyt nagyapja, Papi hagyta hátra ezt a posztot négy évvel ezelőtt. A lány élete egyébként sem egyszerű: egy évvel ezelőtt halt meg kisöccse, Ben, akinek halálát a család azóta sem tudta feldolgozni; ezért új helyre költöznek az újrakezdés reményében. Miközben Mac próbálja megszokni az új helyszínt, az Archívumban furcsa események történnek: egyre több Történet ébred fel, és az is kiderül, hogy néhány Történet emlékezetét megmásították vagy törölték teljes egészében. Az Archívum az összeomlás közelébe keveredik, s Mac megpróbálja kideríteni, ki állhat mindennek a hátterében.
Az Archívum az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra; különleges, érzelmes, fordulatos regény, amely végig ébren tartja az olvasó figyelmét.
„Aztán találkoztam az első Történeteimmel, szemtől-szembe, és nem könyvek, listák és fájlok voltak. Nem akartam elfogadni, de a tény az, hogy emberek voltak. Emberek másolatai. Mert az egyetlen mód, hogy igazán megörökítsünk egy személyt nem a szavain vagy egy állóképen keresztül lehetséges, hanem csonton, bőrön és emléken át.”
A regény egy teljesen új világot tár fel előttünk, amelyben a halottak az Archívum nevű helyen vannak elraktározva különböző polcokon. Ezen igazán a könyv második felén gondolkodtam el a romantikus szál miatt, hogy ezek a Történetek nem a valódi holttestek, hanem sokkal inkább a lelkük. És itt egy remek paradoxonba futottam bele, hiszen ha csak a lelkük, akkor hogy képesek fizikai erőt kifejteni – és miként lehetnének láthatóak a mi világunkban is? Viszont, ha a valódi testek, akkor a temetőből hogyan kerültek oda? Aztán jött az idézet, ami a bekezdés elején van, és valahogy arra jutottam, hogy a halottak lelke van belerakva egy testről készült másolatba. A lényeg mindenképp az, hogy ezek nem ugyanazok a személyek, akik voltak életükben. És itt meg is állok az elemzésben, mert tudnám folytatni egy újabb „de”-vel kezdődő mondattal. Igazából itt az a kérdés, hogy ezek a Történetek mennyire azonosak azokkal a személyekkel, akik életükben voltak? Attól, hogy a lelkük (emlékeik) bekerült az Archívumba, mennyire tekinthetők valódinak? Erre a kérdésre még nem kaptam választ a regény során, már csak ezért is nagyon várom a folytatást, hogy hátha megtudok még többet a Történetekről.
Az Archívum körülbelül úgy néz ki, mint egy hatalmas raktár/könyvtár keverék, amelyben csak a Könyvtárosok tudják, mi-merre van; nekik van kulcsuk a Történetek tartójához is; ők azok, akik minden titkot ismernek, s akikről a könyv végén tudunk csak meg egy-két dolgot.
Igazából a könyv háttere annyira érdekes volt számomra, hogy minden egyes kis információmorzsa, ami a regény során kiderült, képes volt izgalomban tartani. Nagyon tetszett, hogy semmi sem olyan egyértelmű, hogy nem egyszerre zúdít ránk az írónő minden tényt, hanem a történethez csatolva, általában visszaemlékezésekben tudunk meg bizonyos dolgokat.
A visszaemlékezések – az egyik legszebb részét képezik a Az archívumnak. Ezek azok a jelenetek, amelyben csupán Mac és Papi szerepelnek. Igazából az a funkciójuk, hogy többet megtudjunk az Őrzőkről, illetve, hogy jobban megismerjük Mac-et. Ennek ellenére számomra legérzelmesebb jeleneteket tartalmazták – erre a hatásra egyébként külön ráerősít a tény, hogy E/2-ben fogalmaz, így még közelebb érezheted magad hozzájuk.
A történet maga kiemelkedő volt. Azt tudni kell, hogy a Az archívum karakterközpontú regény, ennek ellenére nem csak, hogy volt rendes története, hanem az pörgős, fordulatos és izgalmas is volt. A regény igazából ilyen téren egy lezárt egységet alkot, ugyanis egy rejtélyt dolgoz fel. Felettébb tetszett, hogy a regény teljes egészét átívelte a történetszál, és nem csak a végén kapunk egy gyorstalpalót mindenből. Itt azért meg kell említenem, hogy volt egy-két érdekes rész, ahol erőltetetnek érződött pár elem. Ezt úgy értem, hogy említettek valamit elméleti szinten, és tíz oldallal később megtörtént a főszálban. Ami néha érthető volt, hiszen a visszaemlékezések funkciója, másrészt viszont nem mindig a Papi és Mac folytatta beszélgetésben említett dolgok történtek meg. A másik pedig, hogy egyetlen dolgot találtam ki, a ki másítja meg az emlékeket. Azt úgy sajnáltam, mert az nyilvánvaló nyom volt – még ha nem is azon volt a hangsúly igazán.
„Minden fáj. Nem tudom, hogy szüntessem meg. Fáj, mikor lélegzem. Fáj, mikor gondolkodom. Úgy érzem, megfulladok, és ez az én hibám, és nem tudom, hogy legyek jól. Nem tudom, hogy jól lehetek-e, hogy szabad-e nekem jól lennem.”
A szereplőkről mindig annyira kihívás írnom; különösen, ha nincs velük semmi gondom. Mert végül is, akkor mit mondhatok el róluk? Szimpatikus, remekül kidolgozott karakterekkel operál az írónő. Mac rendkívüli főhősnő, aki talpraesett, képes önállóan gondolkodni, nem szorul mások pátyolgatására. Mindemellett magának kell feldolgoznia, hogy az élete egy hazugság, hogy sosem lehet átlagos, hogy elvesztette a kisöccsét, ami miatt gyötri a bűntudat, hogy nincs senki, akivel őszinte lehet. És mindez teszi Mac-et különlegessé.
Bár, azt be kell vallanom, egyetlen kis „gondom” volt: Ó, Mac, ha kinyitottad volna a szádat, akkor minden annyival előbb megoldódhatott volna. Mondjuk az valószínűleg karakteridegen lett volna, hiszen a lány szinte senkiben nem bízik.
Két kedvenc szereplőm is lett – Roland és Wes. Roland könyvtárosként dolgozik az Archívumban, és kedvességével és hűségével teljes mértékben levett a lábamról. Wes pedig remek humorral megáldott, Linds által srácsatírnak (a szemceruzából kiindulva – első találkozásukkor Wes szeme ki volt húzva) becézett fiúka.
Lehet meglepő lesz, de olyan romantikus szál hozott nekem teljes extázist, ami tipikusan szerelmi háromszög, és ahol a főhősnő azzal jön össze, akivel te nem akarnád. Igen, így néz ki a váza. A kidolgozott verzió? Az ennél sokkal, de sokkal több. Az első csók a könyv 68%-nál zajlott, és a főhősünk nem azért csókolta meg a fiút, mert lelkitársát és élete szerelmét találta meg, hanem mert annyira sok volt a hang a fejében, hogy menekülni akart. Ezt egyébként külön élveztem, hogy a The Archived-ban nincs az a csöpögős szerelem, hanem sokkal mélyebb és komolyabb érzelmek, illetve motiváció áll minden mögött.
És végre olyan párosnak szurkolok, akiknek van esélye!
Összességében imádtam: kiváló történet, kedvelhető karakterek és rendesen kidolgozott világ. Igazi álomnak is lehetne mondani. Ha bizonytalankodnátok mégis a regény első felénél (itt kicsit lassabb a történet, mert a főszereplő érzelmei és világbemutatás zajlik), a második fele pörgősebb lesz. Bár, mondom, én az első felén is csak pislogtam néha, és hajnalig fent maradtam, mert „már megint, milyen fejezetvég ez?”.
Figyelmeztetés: Egy csomag papírzsebkendőt azért tartsatok magatok mellett, elkelhet.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Archived (2013)
Kiadó: Főnix Könyvműhely (2013)
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése