Egy év és két hónap telt el, hogy utoljára elmerültem Becca Fitzpatrick angyalvilágában. Emlékszem, a Crescendo végén majdnem sokkot kaptam, hiszen milyen vége volt az! Azt vártam, hogy lesz még egy fejezet, amely mindent elmagyaráz... de nem volt. Összességében nagyon kedveltem azt a részt, bár néhány eleme már súrolta az akkor még teljesen megértő ingereimet (ugye, Nora, ugye?).
A Silence-t először megjelenés után kezdtem el olvasni, nagyon vártam. Viszont nem igazán talált meg, másokat olvastam, s hamarosan feladtam. Most viszont, másodszorra már ténylegesen végigolvastam, úgyhogy jöjjön az értékelésem róla.
Sorozat: Csitt, Csitt #3
A történet elején Nora a temetőben van, s egyáltalán nem emlékszik, miként került oda. Az egyetlen dolog, amiben biztos, hogy április vagy, s Vee-vel nemrég biológia dolgozatot írtak.
Mint kiderül, Nora életéből 5 hónap teljes egészében kiesett. Semmi emléke nem maradt, s hiába próbál visszaemlékezni, semmi nem jön elő.
Ráadásul mindenki olyan furcsán emlékszik arra az időszakra, ami neki kiesett - mintha nem állna teljesen össze a kép.
Emellett még anyukája Hankkel, ősi ellensége apjával kezdett járni, miután eltűnt.
Ennél már nem is lehetne rosszabb.
Aztán egy éjszaka megtámadják, s egy titokzatos idegen menti meg őt, aki azt állítja: tönkretette a lány életét. Ez viszont nem magyarázat arra, hogy miért is gondol ennyit rá.
Molyon, akik olvasták a Silencet, többségében pozitívan nyilatkoztak róla. Én viszont nem így teszek, úgyhogy…
41 nap, 92 komment és végtelenítve hallgatott Lana Del Rey – Carmen című dala. Így tudnám összefoglalni statisztikailag a Silence olvasását. Ez a rész számomra hatalmas csalódás volt már a második fejezettől kezdve. Nagyon sok problémám volt, s lassan fel kell tennem magamban a kérdést: mit csinálnak az angyalos YA sorozatokkal? Eddig mindegyik, amit olvastam romló tendenciát mutatott, s ez igencsak kiábrándító.
Kezdjük a történettel először. A könyv 390 oldal, viszont komolyan mondom, ha Nora a kötet elején kinyitja a kicsi száját, ez a rész simán lehetett volna közel kétszáz oldallal kevesebb. De már alapból a könyv abból áll össze, hogy Nora mennyire önfejű, s még véletlenül sem hallgat senkire. De tényleg, körülbelül így zajlott legtöbbször:
- Hmm, erről szinte üvölt, hogy csapda… sétáljunk bele!
Vagy ez a jelenet zajlott le:
- Megígértettem XY-nal, hogy nem csinál semmit, s megígérte. Cserébe én is megfogadtam, hogy nyugton maradok. De minek?! Egyszer élünk, irány a balhé és plusz 50 oldal az ott elkövetkezendő hőstetteimről / szenvedéseimről.
Vagy ez:
- Hmm, és most jöjjön egy N és O és R és A, mert jövök, s egyedül megoldok mindent! (ebből szuper ivós játék lehetett volna egyébként!)
De volt ilyen is elég:
- Ó, te idegen! Ismerős vagy nekem, mondd el mindent, amit nem tudok!
- Folt, annak ellenére, hogy mindent megtettél értem, kételyeim vannak veled kapcsolatban.
- Persze, hogy bízom benned, hiszen te mondtad, hogy magamnak kell kitalálnom, hogy bízhatok-e benned.
És legtöbbször így végződött mindez:
- Most mi lesz?
Jó Nora nem mindig járt így! Mert mégiscsak egy főhősnőről van szó, így oldott meg helyzeteket (bár a megoldásai súrolták a Mary-Sue vonalat, de ez egyéni véleményem csak).
Igazából két jelenet volt, amit értékeltem: az egyol a végénél az utolsó csavar, a másik pedig Nora döntése. Azért lett végül két csillagos a könyv.
A történetnél, amin vagy szenvedtem, vagy unatkoztam, már csak a karakterek voltak rosszabbak. Azt gondolom már észrevettétek, hogy Nora nagyon nem nőtt a szívemhez. Egyszerűen idegesítőnek tartottam a hozzáállását, egyszerűen lenéző volt anyukájával és Vee-vel is. Nagyon rossz volt olvasni – körülbelül úgy hatott az egész, mint a más szemében a szálkát… közmondás.
Azt gondoltam a könyv feléig, hogy Folt lesz az, aki ellensúlyozza majd Nora viselkedését. Igazából nem értem, hogy miért gondolta meg ilyen egyszerűen magát (ezért is írtam, hogy kétszáz oldalt könnyedén ki lehetett volna hagyni ebből a könyvből. Viszont az is érdekes, hogy Folt, mint papucs, jól funkcionált, s ő volt ennek a résznek az igazi hőse. Emiatt pedig csak még jobban irritált Nora pattogása. De ezen már túljutottunk.
Scott – mert van nekünk ő is ebben a részben. „Scottiet nem az eszéért szeretjük” – ezt a megjegyzést kaptam az olvasásomhoz, mikor teljes mértékben kiborultam. Becca Fitzpatrick próbált humoros lenni éppen, Norát pedig intellektuálisnak feltüntetni, így született meg az alábbi jelenet:
- Ne hívj Grey-nek, olyan, mintha fiú lennék. Mint Dorian Gray.
- Dorian kicsoda?
Ez a jelenet volt a regény mélypontja számomra. S még csak nem is azért, mert az egyik kedvenc könyvemet említik ilyen szinten. Honnan jutott Nora eszébe egyáltalán ez a hasonlat?
Vee ebben a részben szinte nem is szerepelt – mikor pedig szerepelt, akkor is csak azért, hogy Nora kiélhesse rajta minden baját. Furcsa ilyet mondanom, de ebben a kötetben Vee teljesen értelmesen viselkedett.
A főgonoszunk pedig – lássuk csak. Zseniális elme, aki mindenre számított, mindent kitervelt… akkor mégis hogy jutottunk ide a végére? Erre még mindig nem találom logikusnak a könyv nyújtotta magyarázatot. Kissé karakter idegennek hat.
És a romantika. Mert az bimbózott a szavannán ebben a részben is. Volt szerelmi háromszögünk, bár végre ilyen téren felettébb javuló tendenciát mutat a könyv. De Nora és Folt jelenetei. A vérbeli romantikusok állítom, nagyon élvezhették Folt védelmező oldalát, gyengéd csókjait…stb. Nekem a szerelmük mégis furcsának hat: mármint nem úgy tűnik, mintha Nora annyira megbízna Foltban, bármit is állít nekem. De éljen az örök szerelem!
A Silence-nek határozottan függővége van, úgyhogy a rajongók alaposan szenvedni fognak a következő részig. Személy szerint én is kíváncsi vagyok, mert hinni akarok ebben a sorozatban.
Végül pedig nézzük a regény pozitívumát. Az pedig az a bukott angyalok keletkezése, léte. Mikor a könyv erre fókuszált, határozottan könnyebben haladtam az olvasással.
Könyv adatai
Eredeti cím: Silence (2011)
Kiadó: Könyvmolyképző (2012)
Oldalszám: 390
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése