"Semmi gond azzal, ha valaki echo. Akkor lépsz színre, mikor valaki más meghal. Ez elég dicső, nem gondolod? Angyal vagy a halandók közt. Az echokat arra kérik, hogy feláldozzanak azért, hogy már családok, más embereket boldoggá tegyenek. Hogy reményt adjanak nekik. Te vagy a remény."
Eva nem átlagos lány - egy teremtmény, egy echo, aki azzal a céllal jött létre, hogy helyettesítsen egy másik embert, ha az meghalna. Eva az elmúlt tizenhat évet azzal töltötte, hogy Amarra (az eredetije) szerepére készült, miközben nem lehettek önálló gondolatai, vágyai, álmai. Ugyanazt kellett tennie, mint Amarrának, ugyanazt ennie, tanulnia, olvasnia, megélni. Ez pedig az igencsak temperamentumos lánynak igazi kihívás, hiába teszi ezt már tizenöt éve.
Aztán, mikor Amarra autóbalesetben meghal, Evanak bizonyítania kell - különben a biztos halál vár rá. S mi sem nehezebb, mikor Amarra szerelme mindent tud róla, s a lány annyi mindent eltitkolt előle.
Mikor nekiálltam az olvasásnak, már sejtettem, hogy nem egy hétköznapi könyvvel állok szemben. Annyi gondolat és érzelem van belezsúfolva ebbe a 432 oldalba, hogy nem tudtam kisebb szünetek nélkül végigolvasni. S elfogyott jó pár papírzsepi is a folyamatban.
Sangu Mandanna egy fájdalommal teli világot teremtett, aminek következtében a regény nem csak a disztópia kategóriába, de a realista történetek közé is beillene.
A történet a nem is annyira távoli jövőben játszódik (nem tudni pontos dátumot), ahol a Weaverek már kétszáz éve Istent játszanak, s megadják az embereknek azt, amire leginkább vágynak. Az általuk létrehozott teremtmények az echo-k, vagy visszhangok, akik egy bizonyos személy sejtjeiből s tudatából épülnek fel. Létezésük célja, hogy ha az eredetijük meghalna, gond nélkül átvehessék a helyét.
A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, mert egyrészt csak a társadalom egy szűk rétege engedheti meg magának, hogy echoja legyen, másrészt pedig a legtöbb országban illegálisnak számítanak.
"De talán pont ezt teszik a holtak. Maradnak. Sóvárognak. Kellemes és édes és fájdalmas. Nincs szükségük ránk. Maguk is visszhangok."
A regény legnagyobb erőssége, hogy az alapproblematikát, vagyis az echok létét, a lehető legtöbb oldalról megközelíti. Személy szerint, mikor nekiálltam olvasni, pár oldal után eltűnődtem, hogy miért akarhat valaki egy echot, mikor az nem az eredeti személy? Erre a könyv választ adott nekem, ugyanis a főszereplőnk, Eva, is többször elgondolkodik ezen.
Emellett pedig az írónő a történet különböző pontjain belecsempészi a különböző hozzáállásokat az echok létéhez (az egyik ilyen például egy Tv-műsor volt).
Az is külön kiemelkedő volt, hogy miután Eva az új családjához került, ki hogyan viszonyult hozzá. A család minden tagja külön nézőpontot képviselt, s annyira fantasztikusan és meghatóan volt megfogalmazva, hogy ki, miért áll így Evahoz.
A könyv másik nagy témája a szabad akarat kérdése, illetve, hogy az echoknak van-e lelkük? Akárcsak az echok létét, az írónő ezt a kérdést is alaposan megvizsgálta, itt is más-más karakterek képviselik a különböző véleményeket. Úgy gondolom, hogy a szabad akarat kérdése az egyik tényező, amely disztópiává teszi ezt a regényt.
Viszont nem csak az alaptémák kidolgozása volt, ami annyira kiválóvá tette ezt a könyvet, hanem maga a történetvezetés és a karakterek is.
Kezdjük a történetvezetéssel. Nem jelenthetem ki azt, hogy teljes mértékben kiszámíthatatlan volt a történet, néhány dolgot könnyen ki lehetett következtetni. Viszont voltak benne tényleges csavarok, amelyekre nem számítottam. Igazából történet szempontjából a vége az, amelytől nem ájultam el annyira. Bevallom, azok után az érzelmi hullámhegyek után, amelyeken átmentem olvasás közben (igen, könnyen és sokszor lehet sírni a The Lost Girl-ön), azt vártam, hogy a vége egy érzelmi katarzis lesz. Sajnos, nem volt az, s ez az egyetlen dolog, amely levont a könyv 100%-os értékeléséből (99,5% lett így csak). Viszonylagos spoiler következik nem konkrét leírással: tudjátok milyen az a cukorszirupos keserédes? Nos, ilyen vége lett. Spoiler vége
És még egy utolsó gondolat ide. Nagyon sok regénynél panaszkodom, hogy az időbeosztása igencsak rosszul van megoldva. Például az Éjszaka Háza, vagy az Időtlen szerelem sorozatnál túl rövid idő alatt történik olyan sok cselekmény, amely egyszerűen lehetetlennek hat. A The Lost Girl viszont három évet ölel fel, amely sokkal hitelesebbé teszi a történteket, illetve valóságosnak hatnak az érzelmi kötelékek is.
Térjünk át a karakterekre! Imádtam a karaktereket - némelyiket szerettem gyűlölni, s volt olyan, aki gonosz volt, s szerettem. Azt élveztem legjobban a karakterekkel kapcsolatban, hogy nem csak lógtak a levegőben, hanem mindenki, akinek szerepe volt, ki volt dolgozva. Tudtuk, hogy néznek ki, mit szeretnek, milyen tulajdonságaik vannak. Ez, tekintve, hogy YA-ban néha hajlamosak az írók ezt elhagyni, hatalmas pozitívumnak számít nálam (a karakterorientált szívem, az).
Természetesen nem hagyhatom ki a romantikát sem a könyvből, hiszen nem is YA lenne a YA, ha nem lenne benne legalább egy cseppnyi szerelmi szál. A The Lost Girl esetében ez a szerelmi szál (vagy szerelmi szálak inkább) gyönyörűen ki van dolgozva, és tényleg alig-alig szerepel, akkor is annyira fájdalmas. Ami ismét kis negatívum, hogy az írónő a végére (igen, egyre dühösebb vagyok a vége miatt) a szerelmi szálat is kezdte olyanná tenni, mint a tömeg-YA regényekben, ezzel pedig kissé felborította azt a harmóniát, amely a kötet első 80%-át jellemezte.
Összesítve, úgy gondolom, hogy egy fantasztikus regény, nem egyszerű olvasmány, amely igen komoly kérdéseket vet fel. Eléri az írónő, hogy az olvasó elgondolkodjon az általa feltett kérdéseken, s önmaga is kínál választási lehetőségeket.
Könyv adatai
Eredeti cím: The Lost Girl (2012)
Kiadó: Balzer + Bray
Oldalszám: 432
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése