"Azoknak, akik áldozatot hoznak, van a legnagyobb veszítenivalójuk."
Sorozat: Dorothy Must Die #1
Én nem kértem ezt.
Nem akartam hős lenni.
De amikor az egész életedet - veled együtt - elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz?
Persze hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan - de már az sem a régi.
Mi történt itt? Dorothy történt.
Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban.
Amy Gumm vagyok - egy másik lány Kansasből.
Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe.
Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát.
Dorothynak pedig meg kell halnia.
Nos, Dearies. Valami azt súgja, már nem Kansasban vagyunk.
De nem is abban a színes világban, ahol a pöttömök vigadhatnak, mert a gonosz boszorka ím halott! Ebben a világban Dorothy nem az a tüneményes kislány, akit megismerhettük - ő már rég nem létezik. Dorothy hercegnő Óz birodalmának úrnője lett, és most szólok... ha valaha megfordult a fejedbe, hogy meglátogasd Smaragdvárost, most azonnal verd ki a fejedből.
Dorothy ki nem állhatja a saját világából érkező emberkéket. Úgyhogy könnyen a Madárijesztő asztalán találhatod magad, esetlen a Bátor Oroszlán ebédjét színesíted meg.
Amy Gumm élete leginkább az elhagyatottságból áll. Édesapja halott, édesanyja alkoholba és különböző gyógyszerekbe fojtotta bánatát, az iskolában pedig Amy a tápláléklánc aljának alján helyezkedik el. Az élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor tornádó söpör át Kansason, és ő menekülés helyett a biztos véget várja.
Ehelyett a mesében megismert Ózban találja magát. Vagyis... egy torzított verzióban. És én imádtam ezt a helyet! Mivel a filmen nőttem kb. fel, és a mai napig az egyik kedvencem, a fejemben élénken él az a színes, virágos és boldogságot sugárzó világ...
Na, ez nem olyan. Képzeljétek el, hogy a filmben látott világból kiszívnak minden színt és életet. Egy valódi poszt-apokaliptikus helyszínné vált Óz. És ezzel szemben áll Smaragdváros, ami ugyanolyan tökéletes, csillogó, és ott gyülekezik minden mágia.
Egyszerűen fantasztikus volt egyrészt az eredeti és a feldolgozás világa közti ellentét, de Smaragdváros és Óz többi része közti is. Imádtam, hogy az írónő nagy figyelmet fordított, hogy kidolgozza ezt a világot - mert bár megvolt az alapja már, a könyvben igenis sok-sok oldalon foglalkozik az általa kreált helyszínnel.
És akkor még nem is említettem, hogy nem csak a világ torzult el... a-a. A filmben megismert Madárijesztő, Bádogember és Oroszlán sem maradtak ugyanolyanok.
Te. Jó. Ég!
Madárijesztő konkrétan olyan volt, mint egy náci orvos, aki mindenfélével kísérletezik, csak mert van egy elmélete, és szabad a pálya előtte. És az írónő nem kíméli meg az olvasókat a részletektől.
Sőt... felettébb szemléletesen képes fogalmazni, így szinte magam előtt láttam Madárijesztő laborját, a teremtményeit, illetve minden mást, ami borzasztó volt ezen a világon.
Mindehhez pedig egy fontos tanulság is tartozik, ami egyszerűen gyönyörű volt. (Az egész regény felér egy tanmesével kb.)
Hadd említsem meg a Revolutionary Order of the Wicked-et. Igen, igen, igen! A "gonoszak" szövetséget hoztak létre Dorothy meggyilkolására. Atyaég, imádom ezt a rendet! Már alapjáraton kedveltem a gonosz nyugati boszorkányt, de hogy egy egész rendre valót kapjak belőlük? A rajongói énem szörnyen élvezte ezt.
A történetet már boncolgattam kicsit korábban, de most muszáj kijelentenem: szuperizgalmas volt! Az első oldaltól kezdve lekötötte a figyelmemet, és egy-két oldalt leszámítva egyáltalán nem is lankadt a figyelmem.
Ahhoz képest, hogy a történet ebben a részben felvezetésszerű jelleggel bír, több esemény van benne, mint némely zárókötetben.
Imádtam, hogy bár nem ment minden flottul, de nem esett át a ló túlsó oldalára azzal, hogy 1.) minden jól megy 2.) minden rosszul alakul. Tetszett, hogy nem minden a szerencsén/szerencsétlenségen múlott, hanem a szereplők igenis küzdöttek és áldozatokat hoztak.
De nézzünk pár szereplőt. Általánosságban kijelenthető, hogy a sors nem bánt kegyesen senkivel ebben a regényben.
Dorothy - A mi főgonoszunk. Az az édes farmlány teljesen kifordult önmagából, és még véletlenül sem hasonlít egykori önmagára. Viszont Danielle Paige úgy írta meg őt, hogy szerettem utálni. Az kicsit furcsa volt, hogy miért kellett ribancosítani is csak azért, mert gonosz lett.
De ezen túl Dorothyban egy cseppnyi jóság sem maradt. Manipulatív, számító és ezzel sikerült megvalósítania, hogy egy egész világ úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Nekem úgy tűnik, Dorothy egy álomvilágban él, és ezt kivetíti a valóságra is. Veszélyes kombináció, az egyszer biztos.
Amy, a regényünk főhőse. Ő is azon kevesek táborát bővíti, akiket nagyon megkedveltem. Ha egy szóval kellene jellemeznem, a realistát használnám. Hősies, ugyanakkor nem az a típus, aki rögtön az események közepébe veti magát. Imádtam, mikor kijelentette:
De nem is abban a színes világban, ahol a pöttömök vigadhatnak, mert a gonosz boszorka ím halott! Ebben a világban Dorothy nem az a tüneményes kislány, akit megismerhettük - ő már rég nem létezik. Dorothy hercegnő Óz birodalmának úrnője lett, és most szólok... ha valaha megfordult a fejedbe, hogy meglátogasd Smaragdvárost, most azonnal verd ki a fejedből.
Dorothy ki nem állhatja a saját világából érkező emberkéket. Úgyhogy könnyen a Madárijesztő asztalán találhatod magad, esetlen a Bátor Oroszlán ebédjét színesíted meg.
Amy Gumm élete leginkább az elhagyatottságból áll. Édesapja halott, édesanyja alkoholba és különböző gyógyszerekbe fojtotta bánatát, az iskolában pedig Amy a tápláléklánc aljának alján helyezkedik el. Az élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor tornádó söpör át Kansason, és ő menekülés helyett a biztos véget várja.
Ehelyett a mesében megismert Ózban találja magát. Vagyis... egy torzított verzióban. És én imádtam ezt a helyet! Mivel a filmen nőttem kb. fel, és a mai napig az egyik kedvencem, a fejemben élénken él az a színes, virágos és boldogságot sugárzó világ...
Na, ez nem olyan. Képzeljétek el, hogy a filmben látott világból kiszívnak minden színt és életet. Egy valódi poszt-apokaliptikus helyszínné vált Óz. És ezzel szemben áll Smaragdváros, ami ugyanolyan tökéletes, csillogó, és ott gyülekezik minden mágia.
Egyszerűen fantasztikus volt egyrészt az eredeti és a feldolgozás világa közti ellentét, de Smaragdváros és Óz többi része közti is. Imádtam, hogy az írónő nagy figyelmet fordított, hogy kidolgozza ezt a világot - mert bár megvolt az alapja már, a könyvben igenis sok-sok oldalon foglalkozik az általa kreált helyszínnel.
És akkor még nem is említettem, hogy nem csak a világ torzult el... a-a. A filmben megismert Madárijesztő, Bádogember és Oroszlán sem maradtak ugyanolyanok.
Te. Jó. Ég!
Madárijesztő konkrétan olyan volt, mint egy náci orvos, aki mindenfélével kísérletezik, csak mert van egy elmélete, és szabad a pálya előtte. És az írónő nem kíméli meg az olvasókat a részletektől.
Sőt... felettébb szemléletesen képes fogalmazni, így szinte magam előtt láttam Madárijesztő laborját, a teremtményeit, illetve minden mást, ami borzasztó volt ezen a világon.
Mindehhez pedig egy fontos tanulság is tartozik, ami egyszerűen gyönyörű volt. (Az egész regény felér egy tanmesével kb.)
Hadd említsem meg a Revolutionary Order of the Wicked-et. Igen, igen, igen! A "gonoszak" szövetséget hoztak létre Dorothy meggyilkolására. Atyaég, imádom ezt a rendet! Már alapjáraton kedveltem a gonosz nyugati boszorkányt, de hogy egy egész rendre valót kapjak belőlük? A rajongói énem szörnyen élvezte ezt.
A történetet már boncolgattam kicsit korábban, de most muszáj kijelentenem: szuperizgalmas volt! Az első oldaltól kezdve lekötötte a figyelmemet, és egy-két oldalt leszámítva egyáltalán nem is lankadt a figyelmem.
Ahhoz képest, hogy a történet ebben a részben felvezetésszerű jelleggel bír, több esemény van benne, mint némely zárókötetben.
Imádtam, hogy bár nem ment minden flottul, de nem esett át a ló túlsó oldalára azzal, hogy 1.) minden jól megy 2.) minden rosszul alakul. Tetszett, hogy nem minden a szerencsén/szerencsétlenségen múlott, hanem a szereplők igenis küzdöttek és áldozatokat hoztak.
De nézzünk pár szereplőt. Általánosságban kijelenthető, hogy a sors nem bánt kegyesen senkivel ebben a regényben.
Dorothy - A mi főgonoszunk. Az az édes farmlány teljesen kifordult önmagából, és még véletlenül sem hasonlít egykori önmagára. Viszont Danielle Paige úgy írta meg őt, hogy szerettem utálni. Az kicsit furcsa volt, hogy miért kellett ribancosítani is csak azért, mert gonosz lett.
De ezen túl Dorothyban egy cseppnyi jóság sem maradt. Manipulatív, számító és ezzel sikerült megvalósítania, hogy egy egész világ úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Nekem úgy tűnik, Dorothy egy álomvilágban él, és ezt kivetíti a valóságra is. Veszélyes kombináció, az egyszer biztos.
Amy, a regényünk főhőse. Ő is azon kevesek táborát bővíti, akiket nagyon megkedveltem. Ha egy szóval kellene jellemeznem, a realistát használnám. Hősies, ugyanakkor nem az a típus, aki rögtön az események közepébe veti magát. Imádtam, mikor kijelentette:
"Nem tudtam semmit a mágiáról. Nem tudtam semmit Dorothyról. - Én? Most kerültem csak ide. Hogy akadályozhatnék meg bárkit is bármiben?"
Ugyanakkor nem mindig értettem őt. Voltak olyan jelenetek, mikor nem tudtam azonosulni vele... de talán ezek a részek mutatták meg, hogy mennyire jó is valójában.
Nox volt az én kis szívem. Zárkózott, mogorva fiú, aki soha nem tanulta meg, milyen is érezni. Nagyon tetszett, hogy nem a jóképűségéről lehet beazonosítani őt. Néha bunkónak tűnhet, de valójában ő nem ért ahhoz, hogy egy álarcot viseljen, és elrejtse a véleményét. Egy nyitott könyv a fiú annak ellenére, hogy szerintem nem ez a célja. Ugyanakkor remek harcos is, akinek Amy nagyon sokat köszönhet.
Romantika. Nem lehet, hogy ne legyen benne. Viszont annyira meglepődtem itt! Konkrétan az egyik nagy csavar számomra ehhez köthető. A romantika sokadrangú a regényben, kiforratlan és olyan kis ügyetlenke. Gondolom a következő részekben majd változik ez is, de jelenleg nem sok vizet zavart.
Rajongó lettem. Ez a kötet levett a lábamról, és úgy érzem, az idei év egyik legkiemelkedőbb olvasásélményében volt részem ennek a regénynek köszönhetően. Imádtam a világot, a történetet és a karaktereket is. Annyira morbid, kifordított és torzult volt az egész. Csodálatos.
Könyv adatai
Eredeti cím: Dorothy Must Die (2014)
Kiadó: HarperCollins (2014)
Oldalszám: 452
Hmm, a véleményed alapján nagyon jónak tűnik, már régóta birizgálja a fantáziámat. :) De vajon kiadják magyarul is?
VálaszTörlésNa igen, ez egy jó kérdés. Én is kíváncsi lennék, kijön-e, de eddig nem hallottam róla. :(
Törlés