"Egyszer, régen, az az árnyék fegyvert fogott a kezében... aztán mikrofont.
Most meg mindkettőt."
Philip Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.
Josh Malerman regényeit az író sajátos stílusa, valamint a folyamatos elmejátéka teszi különlegessé. A Madarak a dobozban a szemünket csapta be, A Ház a tó mélyén pedig a szívünket. A végzet tébolyult kereke ismét az egyik érzékszervünket, a fülünket, támadta egy hanggal, ami örökre megváltoztatja az ember életét.
Az alapkoncepció hasonló lehetőségekkel kecsegtetett, mint a szerző további regényei – volt itt egy veteránokból álló rockbanda, egy afrikai sivatag, és a hang. Ezért nem tudom, hogy az elvárásaim miatt történt-e, de ez a regény kissé csalódást okozott a középszerűségével. Egy ilyen alapanyagból ugyanis sokkal többet ki lehetett volna hozni; úgy érzem, Josh Malerman most nem élt a teljes írói arzenáljával.
Ez nem azt jelenti, hogy nem csillogtatta volna meg néha. A regény közepe ebből a szempontból kiemelkedő élményt nyújtott, ugyanis ekkor mindkét idősíkon olyan események zajlottak, amelyek hatással voltak rám (kicsit megborzongtam). Viszont a befejezés teljesen ellaposodott, és képtelen volt fenntartani az érdeklődésemet. Úgy gondolom, a befejezések tekinthetők az író egyik erősségének, itt azonban nem tudtam eldönteni, hogy túlírt lett-e, vagy csak nem volt ötlete arra, hogy miként oldja (vagy ne oldja) meg a bonyodalmat, amit odáig felépített. Így végül egy olyan lezárást írt, ami semmiféle katarzist nem okozott.
Bizonyára mégis az elvárásaim lehetnek az egyik fő oka a csalódásomnak. Megszoktam már a komplex, többrétegű, ütős történeteket, itt azonban nem ezt kaptam. Azért volt lehetőségem teóriát gyártani, ami az egyik kedvenc tevékenységem az író regényeinél. Például (spoileres rész jön) sokáig úgy gondoltam, hogy a főszereplő megőrült, amit az afrikai sivatagban előjött PTSD-je váltott ki nála. Ezért képzelt mindenféle lényeket oda, ahol valószínűleg nem volt semmi. Esetleg valamilyen katonai titkos kísérlet részeként vettek részt ebben a küldetésben, ami a főszereplőnél sikerült, a többiek azonban nem élték túl. Ez utóbbi ötlet mondjuk túl száraz ahhoz, hogy illjen a szerzőhöz. (Spoileres rész vége.)
A történethez érdekes körítést nyújtott a rockzenei háttér. A szerző maga is zenész, így hitelesen jelenítette meg a sztoriban. Először kissé idegennek találtam, azonban végül magával ragadott a hangulata. Bár sajnáltam, hogy ennek az aspektusnak inkább csak a könyv első felében volt jelentősége.
A szereplők papírmaséknak tűntek; maguk a főszereplők is csupán statisztaként szolgáltak a saját történetükben. Sem Philip, sem Ellen nem olyan karakterek voltak, akik maradandók lettek volna. Nem azért, mert átlagosak voltak – ez inkább előny lett volna, hiszen így közelebb éreztem volna magamhoz a történetek -, hanem mert üresek voltak. A romantikus szál pedig a lehető legfölöslegesebb része volt a történetnek. Nem is értettem, miért volt rá szükség, sokat rontott az élményen, emellett, hasonlóan a karakterekhez, kidolgozatlan volt.
Mindent összevetve A végzet tébolyult kereke egy érdekes alapkoncepció, hiányérzetet keltő kidolgozással. Ezt a regényt mindenképp ajánlom a Josh Malerman rajongóknak, ugyanis – bár szerintem nem ez a legjobb műve – megvoltak benne azok a stílusjegyek, amitől kedvelhetővé válik a kötet. Egy csipet elmejáték, egy kis gondolkodás és valami ismeretlen, ami megborzongat. Azt nem gondolnám, hogy ezzel a könyvvel kellene kezdeni az ismerkedést a szerzővel; ahhoz mindenképp a Madarak a dobozban-t ajánlanám. Ugyanakkor a regényei nem egy kaptafára készültek, úgyhogy érdemes próbálkozni, és megtalálni azt, amelyik legjobban megérint. Mert az egyik be fog találni.
Az alapkoncepció hasonló lehetőségekkel kecsegtetett, mint a szerző további regényei – volt itt egy veteránokból álló rockbanda, egy afrikai sivatag, és a hang. Ezért nem tudom, hogy az elvárásaim miatt történt-e, de ez a regény kissé csalódást okozott a középszerűségével. Egy ilyen alapanyagból ugyanis sokkal többet ki lehetett volna hozni; úgy érzem, Josh Malerman most nem élt a teljes írói arzenáljával.
Ez nem azt jelenti, hogy nem csillogtatta volna meg néha. A regény közepe ebből a szempontból kiemelkedő élményt nyújtott, ugyanis ekkor mindkét idősíkon olyan események zajlottak, amelyek hatással voltak rám (kicsit megborzongtam). Viszont a befejezés teljesen ellaposodott, és képtelen volt fenntartani az érdeklődésemet. Úgy gondolom, a befejezések tekinthetők az író egyik erősségének, itt azonban nem tudtam eldönteni, hogy túlírt lett-e, vagy csak nem volt ötlete arra, hogy miként oldja (vagy ne oldja) meg a bonyodalmat, amit odáig felépített. Így végül egy olyan lezárást írt, ami semmiféle katarzist nem okozott.
Bizonyára mégis az elvárásaim lehetnek az egyik fő oka a csalódásomnak. Megszoktam már a komplex, többrétegű, ütős történeteket, itt azonban nem ezt kaptam. Azért volt lehetőségem teóriát gyártani, ami az egyik kedvenc tevékenységem az író regényeinél. Például (spoileres rész jön) sokáig úgy gondoltam, hogy a főszereplő megőrült, amit az afrikai sivatagban előjött PTSD-je váltott ki nála. Ezért képzelt mindenféle lényeket oda, ahol valószínűleg nem volt semmi. Esetleg valamilyen katonai titkos kísérlet részeként vettek részt ebben a küldetésben, ami a főszereplőnél sikerült, a többiek azonban nem élték túl. Ez utóbbi ötlet mondjuk túl száraz ahhoz, hogy illjen a szerzőhöz. (Spoileres rész vége.)
A történethez érdekes körítést nyújtott a rockzenei háttér. A szerző maga is zenész, így hitelesen jelenítette meg a sztoriban. Először kissé idegennek találtam, azonban végül magával ragadott a hangulata. Bár sajnáltam, hogy ennek az aspektusnak inkább csak a könyv első felében volt jelentősége.
A szereplők papírmaséknak tűntek; maguk a főszereplők is csupán statisztaként szolgáltak a saját történetükben. Sem Philip, sem Ellen nem olyan karakterek voltak, akik maradandók lettek volna. Nem azért, mert átlagosak voltak – ez inkább előny lett volna, hiszen így közelebb éreztem volna magamhoz a történetek -, hanem mert üresek voltak. A romantikus szál pedig a lehető legfölöslegesebb része volt a történetnek. Nem is értettem, miért volt rá szükség, sokat rontott az élményen, emellett, hasonlóan a karakterekhez, kidolgozatlan volt.
Mindent összevetve A végzet tébolyult kereke egy érdekes alapkoncepció, hiányérzetet keltő kidolgozással. Ezt a regényt mindenképp ajánlom a Josh Malerman rajongóknak, ugyanis – bár szerintem nem ez a legjobb műve – megvoltak benne azok a stílusjegyek, amitől kedvelhetővé válik a kötet. Egy csipet elmejáték, egy kis gondolkodás és valami ismeretlen, ami megborzongat. Azt nem gondolnám, hogy ezzel a könyvvel kellene kezdeni az ismerkedést a szerzővel; ahhoz mindenképp a Madarak a dobozban-t ajánlanám. Ugyanakkor a regényei nem egy kaptafára készültek, úgyhogy érdemes próbálkozni, és megtalálni azt, amelyik legjobban megérint. Mert az egyik be fog találni.
Könyv adatai
Eredeti cím: Black Mad Wheel (2017)
Kiadó: Fumax (2017)
Oldalszám: 297
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése