2013. augusztus 28., szerda

Kelley Armstrong: The Calling

"Emlékezni. Felejteni. Nem tudom, melyik a rosszabb."

Úgy tűnik, egyszerre két nagyon jó sorozatot olvasok, és a többi könyvem is átlagon feletti. Igen, ismét egy kiváló könyvhöz volt szerencsém, mert Kelley Armstrong nem tud hibázni.

Sorozat: Darkness Rising #2

A könyv ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött – főszereplők menekülnek, azonban a helikopterük lezuhan, a pilóta és felnőtt kísérőjük pedig életüket vesztik. Mayanak és barátainak ezek után egyetlen célja marad: visszajutni szüleikhez anélkül, hogy bárki is elkapná őket. Ez viszont egyáltalán nem egyszerű feladat, mikor mindenki azt gondolja, halottak, akik pedig tudnak arról, hogy életben vannak, meg akarják őket szerezni maguknak. 


Ez nagyon jó rész volt! Mármint ismerjük mind a jó öreg sztereotípiát (?), hogy a második részek átvezetésre jók, és általában azok a leggyengébb részei egy trilógiának. Nos, a Darkness Rising esetében ez egyáltalán nem tükrözi a valóságot - The Calling elején rögtön az események sűrűjébe csöppenünk.

Az egész rész igazából olyan, mint egy nagy macska-egér játék, ahol nem tudni, hogy pontosan, milyen macskával állunk szemben, és ahol biztonságba jutni több mint kihívás. A The Calling összesen három napot ölel fel, de ezalatt rengeteg esemény történt. Itt külön pozitívum, hogy az írónő belefért az időkeretbe, nem volt olyan érzésem, hogy „fizikailag lehetetlenség ilyen rövid idő alatt ennyi mindennek megtörténnie”. 

Kissé meglepett egyébként, hogy ennyire bejött nekem ez a rész, tekintve, hogy az alapváza, hogy a szereplők miként jutnak el egyik helyről a másikra, aka a tipikus mentek-mendegéltek. Viszont az írónő, ahogy írtam rengeteg fordulattal és információval könnyedén fenntartotta az érdeklődésemet. 

Ha már információ, akkor titkok is. Ez a kétely, mindez a „még mindig halvány fogalmam sincs, mi folyik itt” hangulat, amit a könyv áraszt magával, egyszerűen felüdülés volt. Imádom, hogy nem találtam még mindig ki, hogy ki-mi-hogyan-miért áll a háttérben. Továbbra is tartom, hogy ez hatalmas teljesítmény a könyvtől. (Amúgy engem még mindig Corey esete érdekel a legjobban – és nem vagyok hajlandó megnézni google-ban a konkrét megoldást.)

Egyébként egyetlen dolog húzott fel az egész regény alatt – aka tette tönkre az idegrendszerem -, ez pedig az „elnemmondás”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Maya folyamatosan olyan helyzetben volt, hogy valamit el kellett volna árulnia, de 1. utolsó pillanatban meggondolta magát, 2. valami közbejött, mikor elkezdte volna. És, mikor ez már negyedszerre történt, én már a plafonon voltam, hogy miért, miééért nem jutunk már el oda, hogy megmondja?! 

„Mindig is nyitott szellemű embernek gondoltam magam. Nem volt türelmem olyanokhoz, akik elítéltek más gyerekeket a fajuk, vallásuk vagy szexualitásuk miatt. Ez azonban csak egyféle nyitottság. Van egy másik féle is; aki hajlandó annak tekinteni az embereket, akik valójában, és bevallani, ha tévedett velük kapcsolatban. Ez az, amin még dolgoznom kell.”

A történetnél jobban csak a karaktereket szerettem jobban. Tekintve, hogy három napon keresztül egy erdőben mentek / életveszélyes helyzetekből próbáltak kikerülni, a szereplőkről sokkal többet megtudtunk. Ennek köszönhetően már mindenkit el tudok helyezni az érzelmi skálámon. Mayat továbbra is kedvelem, bár ő került az elmondom - nem mondom el huzavona közepébe, így néha fel tudott bosszantani. Ennek ellenére továbbra is állítom, hogy nagyon erős karakter, aki képes a saját problémáit háttérbe szorítani a túlélés érdekében (úgy megnézném, Luce mit tenne… lehet, diófa levelével befestené ott helyben a haját). Imádom a függetlenségét, hogy megáll a saját lábán is, és nem szorul folyamatosan mások segítségére. Daniel továbbra is az én szőke hercegem – ebben a részben továbbra is megmutatta, hogy mennyire jó barát, hogy mennyire kitartó, és mi mindent feláldozna a többiek életben maradásáért. Igen, még mindig ő az álompasi nekem. Corey szintén sokat nőtt a szememben. Habár ő saját magát egy átlagos fiúnak tartja, a lapokon egy igazán hősies fiúként jelent meg, aki sok-sok jót érdemel. Igen, teljesen levett a lábamról a kitartásával. 

Rafe, avagy a romantika. Kénytelen vagyok összekötni ezt a kettőt, mert ő az egyetlen, akiről nem tudtam meg semmi újat. A romantika pedig ebben a részben utolsó helyet foglalja el a fontossági sorrendben. Gyakorlatilag nem létezik, aminek személy szerint nagyon örülök, mert így sokkal több figyelem fordul a történetre. Ami van, egy-két rész, azok viszont megmutatták, hogy még nagyon a kapcsolatuk elején járunk (alig egy hét telt el a The Gathering óta). Egyébként aranyosak voltak együtt, a zuhanyzós jelenet pedig hiába a történet szempontjából fontos, engem lekötött a romantikus aspektusa is. És nem, Rafe iránt még mindig nem érzek semmit, teljes közömbös vagyok irányába. Valamiért az ő nagy tettei közti hétköznapiság hiányzik belőle.

Összességében, ó te jóságos, remek volt, imádtam, gyakorlatilag hibátlan folytatása a The Gatheringnek, és csak ajánlani tudom az egész sorozatot mindenkinek.



Könyv adatai
Eredeti cím: The Calling (2012)
Kiadó: HarperCollins
Oldalszám: 326

u.i.: Ezt a bejegyzést ML-nek ajánlom, ő motivált, hogy megírjam a rejtett Keresztanya-módjával. Ezért aranytálon kínálom neked Rafet. :)

2 megjegyzés:

  1. *felcsapja a hátára Rafe-t és vigyorogva elrohan vele*
    Ne feledd! A Keresztanya mindig figyel! ;D

    VálaszTörlés
  2. "Félelemből" írok bejegyzést :D Ez szép. :P De legalább Daniel megmaradt nekem. *-*

    VálaszTörlés