Chris Howard: Gyökértelen

"Ám azután a világ elnémult. Az éj elfeketedett.

És a levegőt betöltötte valami ocsmány, nyüzsgő zizegés zaja." (191. oldal)

Sorozat: Gyökértelen #1

Banyan faépítő, s jelenlegi megbízása szerinte egy erdőt kéne építenie Frostnak, egy felettébb bunkó embernek. A mintha pedig a felesége tetoválása, amely egy fát ábrázol. Igazi fát, ami már csak a mítoszokban létezik. Kiderül azonban, hogy ennek a legendának valós alapja lehet, mikor Banyan meglát egy fényképet, amin a nemrég eltűnt édesapja áll megkörözve egy élő fa előtt.

Banyan úgy dönt, útnak indul, hogy felkerítse édesapját, s megtalálja az Ígéret földjét. Útja során kalózokkal, sáskákkal és megannyi veszéllyel kell szembenéznie...

Be kell vallanom, régen voltam akkora gondban egy regény értékelésével, mint a Gyökértelenével. Igazi extázisélmény volt, fantasztikus fogalmazással, különleges világfelépítéssel, emberi karakterekkel… és egy résszel, amit nem tudtam sehova sem tenni. De kezdjük az elején.

A háttérvilág, a regény témái

„Semmitől nem tűnik olyan reménytelennek a világ, mintha tudod, hogy üres.”

Chris Howard egészen új megközelítést talált a disztópia műfaján belül. Míg a legtöbb disztópiában hatalmas háborúk, járványok okozzák az emberiség vesztét, ebben a regényben a természet és az emberek kapcsolatának megszűnése, a fák, és sorra minden élőlény kipusztulása… leszámítva hármat: az embereket, a génkezelt kukoricát és a mindenevő sáskákat. Ez a szemléletmód egyszerre érdekes, ugyanakkor elgondolkodtató. Nem fogok nagybeszédet tartani a környezetvédelem nevében, Chris Howard ugyanis olyan realisztikusan festi meg azt a világot, amelyben a „természetes” jelzőt már hírből sem ismerik, hogy akaratlanul is felmerül benned a kérdés – tényleg ez vár ránk? Van-e remény számunkra?

Elgondolkodtató volt látni a kialakult világot – ezúttal társadalmi szempontból. Egy nagy cég irányít mindent, ők szabályozzák az árakat, ők termesztik az egyetlen ehető növényt, a kukoricát, ezen kívül vannak páran, akik Vegában, egy városban élnek, s a népesség többi része, akik nyomorognak, s igazi küzdelem megélni minden napot.

Személy szerint még nagyon sok kérdésem van ezzel a világgal kapcsolatban, s ezért remélem, a folytatásban legalább néhányra választ kapunk. Emellett úgy érzem, ez a társadalmi része a disztópiának nem lett annyira részletes. Persze ez nem jelent problémát, csak a végtelen kíváncsiságom, főleg hogy olyan világot teremtett nekünk az író, ami érdekes, hátborzongató, és igenis többet szeretnék tudni. Csak egy kicsit.

De a kérdéseim:

- A szinte minden disztópiánál feltett kérdésem: a világ többi részével mi a helyzet? Nyilvánvaló, hogy ott is mindent elleptek a sáskák, de ott mi történt? Volt ott is egy GenTech, amely kifejlesztett valami megoldást? Vagy élnek még emberek egyáltalán Amerikán kívül?

- Hány ember maradt életben? Nem darabra természetesen, de a regényben néha arctalanul megjelennek páran, illetve említenek 1-2 csoportot. Van egy olyan érzésem, hogy erre a kérdésre a „valószínűleg nem sok” a helyes válasz.

- Hogy alakult ki ez a társadalmi rendszer?

- Hogy lehetett valaki GenTech munkatársa?

Rendben, rendben, végeztem a kérdésekkel.

A történet

„– Te a mennyországról beszélsz, csávókám! Mi pedig a pokolba tartunk.

– Nem tudom – vontam vállat. – Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.”

Hol is kezdjem… A Gyökértelen története teljes extázis volt számomra. Bár az elején nem pörögnek az események, hiszen a szerző el van foglalva, hogy előkészítse a terepet a nagy kalandnak. Ennek ellenére már itt teljesen lekötötte a figyelmemet a könyv. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre intenzívebbé a cselekmény, úgy veszik el az olvasó is egyre jobban ebben a világban, s nagyon nehéz kiszakadni belőle.

Szerettem, hogy nincs idealizálva semmi a történetben, minden a maga morbid és hátborzongató valóságában történik meg. Valamikor félúton jöttem rá, hogy nincs értelme itt megkedvelni karaktereket, mert vagy meghalnak, vagy 180 fokos fordulatot vesz a személyiségük, és megutálod őket. Gyakorlatilag semmi sem az, aminek látszik, minden amiben hiszel, hamis, és garantáltan lesz egy pont, mikor már úgy érzed, nem maradt remény.

Szóval számomra ideális történet volt. Fordulatos, teljes mértékben kiszámíthatatlan (igazából egyetlen dologra jöttem rá, de az ilyen típusú fordulatokat mindig jóval idő előtt észreveszem), izgalmas, és a végét leszámítva még csak nem is klisés.

És itt történt az én kis problémám a könyvvel. Már említettem, hogy volt egy rész, ami engem teljesen kizökkentett a ritmusomból, s hirtelen úgy éreztem magam, mintha nem is azt a regényt olvasnám, amit elkezdtem. Ez pedig a végén volt.

Spoiler.

Egyáltalán nem tetszett az a rész, mikor Banyan elkezdte a tervét. Nem volt abban semmi logikus, hogy egyrészt teljesen felelőtlenül, kidolgozatlanul próbálta meg a lázadást. Egyébként, ha reálisan nézzük a dolgokat, egyáltalán nem kellett volna sikerülnie annak a tervnek, s csak logikai hibáknak köszönhetően tudta megvalósítani – gondolok itt arra, hogy a felébredt emberek hogy tudták egyből mit tegyenek? Emellett még az is furcsa volt, hogy senki – de senki nem tartotta gyanúsnak azt a faépítést. És senkinek nem tűnt fel, hogy mire készül. Annyira nyilvánvalóan viselkedett… bár amennyire ott figyeltek, a homlokára is írhatta volna, akkor sem vették volna észre. Ami szintén nem reális, mert ez is a GenTech-hez köthető, s kétlem, hogy egy ilyen helyen, ahol az utolsó fák vannak, ennyire ne figyeljenek semmire.

Spoiler vége.

A regény megoldása – nos, felettébb érdekes gondolat, de aki elmondja nekem, hogy miként valósítják meg, annak adok csokit Könyvfesztiválon. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehetséges ezt átültetni a gyakorlatba. Remélhetőleg, a második részből majd kiderül.

Karakterek

„Önmagunkon kívül kinek is érnénk bármit is?”

Mondtam, nem szabad megszeretni egyetlen karaktert sem, mert annak nincs jó vége. De lehet-e egyáltalán kedvelni őket? Az ismét egy másik kérdés.

Egyik szereplő sem idealizált, mindannyiuknak megvannak a hibáik, amelyekből, habár nem fejlődnek, mi mégis megszokjuk őket. Talán meg is szeretjük őket. Személy szerint egyetlen karakternél sem éreztem, hogy „imádom, a világ legjobb szereplője”, de ez nem is illett ide. Ahol a világ egy szörnyűséges hely, ahol rosszabb élni, mint meghalni, mit várunk a szereplőktől? Nem lesznek jók, nem lesznek példaképnek valók. Ők is csak túlélni igyekeznek, csak önös célokkal a szemük előtt. És mi történik, mikor ezt elveszik tőlük? Találnak más önös célt, s nem adják fel.

És lehet, talán ezért, mégis felemelkednek az olvasó szemében. Ők nem változtak, a nézeteik sem változtak, mi változunk meg, ahogy olvassuk a kalandjaikat, a szenvedéseiket, a gyászukat.

A gyász. Pár nappal ezelőtt beszéltem egy barátommal a gyász megjelenítéséről YA könyvekben, s mesélte, hogy az egyik hype könyvben mennyire nem figyelnek oda rá, mert a romantika elsődlegesebb szerepet tölt be. És valóban, elég sok YA regény ezt a részét elsöpri, ahelyett, hogy a karakterei ténylegesen feldolgoznák társuk, szerettük, ismerősük halálát. A Gyökértelenben az író igenis elénk tárja ezt az érzést is, s bár a cselekmény nagyon pörgősen halad, az író szán időt arra, hogy a szereplői legalább elkezdjék feldolgozni érzéseiket.

Romantika, mely most nem bimbózik a szavannán, hanem törött üvegekből épül fel

„– Senki nem vár, Banyan. Egy érzésre nem. A végén nem.”

Van romantikus szál a Gyökértelenben, ráadásul egyszerre hangsúlyos és hangsúlytalan. A könyv nagy részében nem kerül előtérbe, mert van más dolguk is, de a szerző utal arra, hogy valami épül a háttérben. A legszebb az egészben, hogy egyáltalán nem insta-love-ról van szó, hanem a testi vágyból csapott át ez az érzelem szerelemmé. És ekkor válik hangsúlyossá, mikor a főszereplő legfőbb motiváló erejévé válik a könyv végére.

A regény más kapcsolatai, bizalom, bizalmatlanság

„Szerintem az ember fogadja csak el, amit az élettől kap.

És örüljön annak, amije van.”

A szereplők közti kapcsolatok folyamatos változáson mennek át a regény teljes egészén. Észrevehető egy olyan ismétlődő motívum, hogy a rész elején teljes bizalmatlanság a jelző, s mikor eljutnánk arra a pontra, hogy talán valamelyest pozitív irányba indulnának meg a kapcsolatok, valami rossz történik, és visszatérünk a semmibe. Ehhez persze hozzájárul a szereplők váltakozása is.

Látszik, hogy minden karakternek megvan a maga múltja és titka, és mindennél jobban védelmezi, így tényleg nagyon nehezen fejlődnek a karakterek közti kapcsolatok. A legérdekesebb egyébként, hogy általában az igazán mély nyomot hagyó eseményeknél derül csak ki, mekkorát változtak valójában a szereplők egymás iránti érzelmei.

Nagyon megszerettem a regényt, összességében pozitívan csalódtam (még ha a vége annyira nem is vált a kedvencemmé). Egyedi, különleges, hátborzongató és megdöbbentő. Azoknak ajánlanám a Gyökértelent, akik szeretnének valami jóféle disztópiát olvasni debütáló szerzőtől. Egyébként van esély sírásra, szomorúságra és hirtelen vágyra, hogy soha többet ne akarj sáskát látni, esetleg kukoricát enni. Vagy épp egy fa közelébe menni.

Könyv adatai

Eredeti cím: Rootless (2012)

Kiadó: Főnix Könyvműhely (2013)

Oldalszám: 286