2013. december 22., vasárnap

Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

"Ő is hallotta a rémtörténeteket a Halálzónáról. Itt kint millió arca van a halálnak. Tudott a farkasokról, amik olyan ravaszak, mint az ember. Hallott a varjúcsapatokról, melyek élve tépik szét az embereket, és a ragadozóként pusztító éterviharokról. De a Halálzónában a legborzasztóbb halál bizonyára mégiscsak az, ha az ember egy szál egyedül szép lassan elrohadt." (70. oldal)

Sorozat: Végtelen ég alatt #1

A bioszféra falain túli világot Halálzónának hívják. Odakint millió arca van a halálnak. Aria soha nem hitte volna, hogy egyszer ilyen közel kerül hozzá.
Aria egészen eddig a külvilágtól elszigetelt, biztonságot jelentő Reverie-ben élt. Elképzelni sem tudta, mi lehet a város határain túl. Amikor azonban édesanyja eltűnik, tudja, hogy meg kell találnia. Még akkor is, ha ehhez át kell hágnia a szabályokat.
A vad Perry a külső világból való, nem ismeri a kupolák nyújtotta biztonságot, s nap mint nap meg kell harcolnia az életben maradásért. Ariához hasonlóan ő is kitaszított, és talán ő az egyetlen, aki segíthet a lánynak… a lány pedig neki.
Az éterviharok által sújtott Halálzónában Aria és Perry csak egymásra számíthatnak. Minden ellenszenvük ellenére együtt kell működniük, ha le akarják győzni a rájuk leselkedő ezernyi veszélyt, és válaszokat akarnak kapni a kérdéseikre.


Veronica Rossi Végtelen ég alatt című könyve külföldön a 2012-es év egyik nagyon hype-olt és rengeteget dicsért könyvének számított. Bevallom, sokat gondolkodtam, mielőtt esélyt adtam neki. És nem tudom, hogy mennyire örülök neki.

A bejegyzés nyomokban (romantika kialakulása és a történet mélypontja résznél) spoileres lehet néhány olvasónak. Úgyhogy csak óvatosan.

Ezt a regényt olvasni olyan volt, mint felülni egy hullámvasútra. A kötet eleje még kifejezetten jó volt, ezt követően nagyjából ötven oldalon keresztül stagnált a dolog, aztán egy hatalmas mélyrepülés, amely áthatotta az egész regényt ezt követően. Majd sírva nevettem rajta egy darabon, ám végül a boldogsághormonra vágyó énem megelégedetté vált, és a végén valahogy ellettünk egymással.

Világfelépítés

Bejegyzés közben kellett rájönnöm, hogy nem tudom rendesen elmagyarázni a Végtelen ég alatt világfelépítését értelmesen. Van egy nagy világ, és ez a világ két részre van osztva: van több belső bioszféra és egy nagy külvilág, amit Halálzónának is hívnak. Az a legnagyobb gond, hogy ennél többet nem is tudok – vannak hegyek meg törzsek, és kész. az írónő nagyjából ennyit szánt a „helyszín” részre, és ezzel elérte, hogy el sem tudjam képzelni, mekkora lehet a világ, hogy hol játszódik egyáltalán a történet, és rendben, kimondom – szerintem kidolgozatlan a világ, amelyet Veronica Rossi megalkotott. Ha már olyanokat tud, hogy miként néz ki van Gogh Csillagos éj képe, akkor arról is jó lett volna valami információt kapni a világról is, amelybe került az olvasó. 

Amit kedveltem ebben a világban, az egyrészt a Világok volt (amelyről szívesen olvastam volna még), másrészt pedig a genetikai módosulások rész (amiről szintén többet olvastam volna). De talán a második részben többet megtudhatok mindenről. Most csak ez tartja bennem a lelket.
Azon is gondolkodtam olvasás közben, hogy miért is szeretnék ezt az Éhezők viadala olvasói? Ugyanis az egyetlen dolog, ami hasonlít a két könyvben, hogy mindkettőben van valaki, aki tökéletesen kezeli az íjat. Az egyikben lány, a másikban fiú. 

Történet

Ez a könyv a túrázás és a konstans rossz döntések édes egyvelege megspékelve valami igazán egyedi történetelemmel. Kezdem azzal, ami betette nálam a kaput: random fejezet, főszereplő hatalmas szenvedése, hogy meghal… erre a férfi főszereplő: Ó, megjött az első vérzésed. Az, hogy sokkot kaptam, enyhe kifejezés. Ez az egy jelenet teljesen kidobott a könyvből, majd elkezdtem nevetni. Mert ilyen nincs. És az a legrosszabb, hogy de van, és hogy az írónő még három oldalt fordít rá, mielőtt úgy teljes mértékben eltűnne a színről. Ezzel az volt a gond, hogy ezek után folyton erre gondoltam, hogy akkor „hogyan” és „miért”, de az írónőnek elég volt az a három oldal, és a továbbiakban nem számított. Épp ezért merült fel bennem a kérdés – miért tette bele egyáltalán? Persze, morbidabb pillanataiban eltűnődik az ember, hogy ezt és azt miért csinálnak meg ilyesmi, de hogy pont ezt emelje ki ennyire látványosan, hogy aztán teljes mértékben ignorálja a történetszál folytatásában? A másik tény, ami zavart, az a történetbeli random ugrások voltak bárminemű átvezetés nélkül.

Azért nem csak negatívot tudok felhozni a történettel kapcsolatban. Habár nem sok fordulat volt az első részben, a meglévőkön azért kellemesen meglepődtem. Azért azt be kell ismernem, hogy egy-egy magyarázatnál azt kívántam, inkább maradtam volna áldott tudatlanságban. Tetszett még, hogy a szereplők miként összetartottak, milyen érzelmi megrázkódtatásokon kellett keresztülmenniük, miközben meg kellett küzdeniük a Halálzóna veszélyeivel. Azért vagyok reménykedő a történettel kapcsolatban, mert az írónő azért elég sok potenciált benne hagyott.

Karakterek

Négy karaktert kedveltem ebben a könyvben: Paisleyt, Roart, Cindert és Talont. Mind mellékszereplő.
Perryt még nem tudom hová tenni magamban. Nagyon sajnáltam a múltja (amit az írónőnek nem ártana kidolgoznia még) és a jelene miatt is. Különleges férfi, aki mindenre képes, hogy megmentse szerettét, még ha ezzel a saját életét is teszi kockára. Amit nem értettem vele kapcsolatban, az az érzéseinek alakulása, illetve hogy miért gondolkodik olyan furcsán.

Nem jelenthetem ki konkrétan, hogy ki nem állhatom Ariat, de nem is lett számomra kedvelhető karakter. Ő is azért küzd, hogy eljusson édesanyjához, ugyanakkor az írónő annyira különlegesnek állította be őt, hogy ezzel azok a személyiségvonásai vesztek el, amelyek miatt szimpatizáltam volna vele. Az ő élete is nagyon szomorú, de nem tudtam néha megérteni. Volt egy jelenet, mikor Perry megvédte őt, az erre adott reakciója azonban kiverte nálam a biztosítékot. És mindez három-négy oldalon keresztül tartott, aztán pedig mintha semmi nem történt volna. Sajnálom, nekem ő még nem igazi hősnő… de a történet végi cselekedeti nyomán később talán azzá válhat.

Romantika

NEM. Az én szememben nincsen kémia a szereplők közt. És nem, nekem nem jön be, hogy azért kezd vonzódni a csajhoz, mert annak megjött a havi baja, és megváltozott az illata. Ennél rosszabb megoldást még soha nem olvastam… annyi lehetőség lett volna az érzelmeik alakítására, de neeeeem. A lehető legbizarrabb megoldást kellett alkalmazni, tényleg. 

Viszont később volt néhány igazán aranyos pillanatuk, amelyet értékelt a boldogságra vágyó lelkivilágom. Eljutott a bizarrból a cuki kategóriába, csak nem tudom… Perry némely kijelentése (mint pl. ha teherbe tudna esni, akkor erősebb lenne az illata, és Perry egész nap csak bámulná bennem a BIZARR. KRIPLI. jelzőket juttatta eszembe). 
De legalább nincs benne szerelmi háromszög. :)

Összesítés

Láthatjátok, számomra a Végtelen ég alatt nagyon távol áll a nagyszerűtől. Igen sok hiányossága van, azonban ezt ellensúlyozza egyrészt az általános hangulat, másrészt a kissé rózsaszín romantika. Most nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy mennyit fejlődött az írónő, és hogy érdemes volt-e ilyen jóhiszeműen hozzáállnom ehhez a regényhez.

Könyv adatai
Eredeti cím: Under the Never Sky (2012)
Kiadó: Alexandra (2013)
Oldalszám: 327

Nyereményjáték



További állomások


12/09 - Deszy Könyvajánlója
12/11 - Nem harap a...
12/13 - Kelly & Lupi Olvas
12/15 - Függővég
12/16 - Insane Life
12/18 - MFKata Gondolatai
12/20 - Dreamland
12/21 - Fantazmo.hu
12/22 - Always Love a Wild Book
12/23 - Roni Olvas

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése