"A Fall Out Boytól hallgattam egy saját összeállítású lemezt a repülőúton, és azon tűnődtem, hogyan viselkedjem, ha megérkezem Chicagóba."
Sorozat: Hollow Creek Akadémia #1
Jaide Morrow nem éppen azok közé a diákok közé tartozik, akiknek határozott elképzelésük lenne a jövőről. Így – amikor apja sok-sok év után visszacsöppen az életébe – hamar hagyja magát meggyőzni, hogy tanulmányait Chicagóban folytassa. Bizakodva indul útnak, ám amikor megérkezik, balsejtelme a sulival kapcsolatban beigazolódni látszik.
A HCA neves bentlakásos középiskola, amely az angolszász hagyományokra épít: mentorok, prefektusok, versenyek, kulturális programok színesítik a diákok életét. A tizenöt éves, félénk, magának való, önbizalomhiánnyal küszködő lány számára reménytelen küldetésnek ígérkezik a beilleszkedés, de amikor találkozik évfolyamtársaival, a különc Voni Trystennel és a zseni, ám kissé idegesítő Roscoe Madisonnal, fordul a kocka, és Jaide ráébred: ha nem néz szembe félelmeivel, soha nem valósíthatja meg álmait.
A könyvvel való kapcsolatom Ryannel kezdődött, pontosabban azzal, hogy összebarátkoztunk, és megkérdezte, véleményezném-e a könyvét. Én pedig igent mondtam, hiszen szeretem a realista sulis könyveket (Tavi Kata Sulijegyzetek sorozata nálam a favorit, de a Szent Johanna Gimit is megkedveltem pár kötet után). A versenyünk harmadik felvonása pedig kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy el is olvassam a könyvet.
Kezdjük a háttér résznél. Érdekes volt a Hollow Creek Akadémia rendszere a házakkal, prefektusokkal, versenyekkel. Nagyon örültem volna, ha több mindent megtudok erről, mert ilyennel még nem találkoztam (még, ha ez hagyomány is). Azon gondolkodom, hogy én is szívesen járnék erre az akadémiára, ha már Roxfortba nem mehetek.
Szintén tetszett, hogy a fent említett gimis sorozatokhoz hasonlóan ezzel a könyvvel is nagyon gyorsan tudtam haladni, köszönhetően a gördülékeny írásnak, és hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Jó, néha le kellett raknom pár percre, mert egy-egy karakter felbosszantott, de ez csak átmeneti helyzet volt, és ha nem éjszaka kezdem olvasni, egy huzamban befejeztem volna.
A következő kisebb (nagyobb) negatív hullámot egy fő okra fogom visszavezetni, csak szeretném, ha látnátok, miben nyilvánult meg.
A fülszövegből kiderül, hogy a regény központi témája az álmaink valóra váltása. Az volt a baj, hogy ezt nem teljesen éreztem a regényből. Megvolt maga a folyamat, de pont az álmaink megvalósításához szükséges kemény munka megjelenítése hiányzott, ami szerintem a legfontosabb lett volna. Kissé csalódás volt, hogy a főszereplőnő álmához nagyobb mértékben járult hozzá a különleges tehetsége, mint a munkája. Persze biztosan sokat dolgozott, de ez egyáltalán nem látszott a regényből – sokkal inkább olyan volt, mintha csak úgy az ölébe hullana a siker, a barátok, és minden más (kivéve a gitár természetesen).
A másik dolog, amit kissé furcsálltam a családi szál. Leginkább az zavart itt, hogy a könyv elején a főszereplő szomorkodik a jelenlegi helyzet miatt, aztán amint kiteszi a lábát otthonról, az egész el van felejtve. Mármint egyszer sem gondol erre? Aztán van egy fordulat ebben, amit utána szintén ejtve van azonnali hatállyal, és mikor hazamegy, már az új helyzet szerint van minden. Ez azért zavart, mert nem láttam át, miként jutottunk el ide? És miért nincs valamilyen érzelmi hatása az egész folyamatnak? Értem, hogy egy tizenéves számára a társak hatása a legnagyobb, de attól még a családról van szó.
A következő pont a történet. Megszoktam, hogy a realista – középsulis - hétköznapokat bemutató regényeknek nem igazán van története, inkább a karakterekre, és a köztük lévő kapcsolatra fókuszál. Ez ebben a regényben is igaz volt, úgyhogy nem is vártam el, hogy valami óriási eseményáradattal legyek elbűvölve. Viszont az a klisésség, ami jellemezte az egészet, kicsit visszavetette a lelkesedésemet. Nem az, jó pár olyan könyv van, ahol ez nem zavar, mert más elemei annyira élvezetesek, hogy csak élvezkedem az oly sokszor olvasott/látott történéseken. Itt azonban nagyrészt nem tudtam annyira belefeledkezni a könyvbe, hogy csak sodródjak az árral. A történetvezetésnél még az zavart, hogy néha több oldal szólt olyanról, ami nem igazán számított, és kevesebb oldal a hétköznapi életükről, amelyek segítettek volna jobban megismerni a karaktereket.
Na, már nagyon közelítek a fő gondhoz, már majdnem ki is böktem. De még előtte nézzük meg a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatokat. Igazán senkit nem tudtam megkedvelni. Emlékszem, van egy jelenet, ahol Jaide április környékén azt gondolja, hogy nem is ismeri igazán Roscot. Na, ha ő, közel fél év alatt, úgy hogy együtt töltöttek minden időt, nem ismerte meg, akkor én, aki csak néhanapján belefutok pár gondolat erejéig, hogy ismerhettem volna meg őt. A mellékszereplőkkel nagyon mostohán bánt írónőjük keze, mert vagy totál eltűntek (szegény szobatárs), vagy egy fő kvalitással vannak megáldva, és azzal végigviszik a regényt. Három személy szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, és közülük is csak Jaidet és Roscot emelném ki.
Roscot nem kedveltem, mert nem is igazán hagyta, hogy megkedveljem. Az attitűdje egyszerűen a plafonig kergetett, mert bár van mögötte indok (ez még kidolgozásra vár), nem tudtam a gondolatai miatt kötődni hozzá. Ráadásul annyira arrogáns tettre kötelezte el magát a regény végén, hogy ott végképp leírta magát nálam.
Jadie volt a személyes poklom, hogy őszinte legyek. A regény elején még tényleg sajnáltam, és még szimpatizálni is tudtam volna vele, de elég hamar elérte, hogy ez elmúljon. Nagyon zavart, hogy a karaktere az egyik fejezetben még egyféle, a másikban pedig már rá sem ismerünk körülbelül, annyira megváltozott. Az meg, hogy elvárja, hogy ne ítéljék el őt, miközben ő elítél mindenkit elsőre, nem igazán tette szimpatikussá a szememben. Egyébként két olyan esemény volt, ami végképp tönkretette a kapcsolatomat a karakterrel. Az egyik akkor történt, amikor az egyik tanár hívatta, és egy hétig elkerülte. Komolyan?! Azért álljon már meg a menet. Ha én beszélni akarnék egy diákommal, és hívatnám magamhoz, nagyon pipa lennék, ha (cenzúra helye) ignorálná ezt. Ha még ennyi tisztelettel sem bír adózni nekem, akkor hogy várhatna el bármit is? Azért álljon meg a menet, nem körülötte forog a világ. A másik csak a hab volt a tortán. Volt egy jelenet, ahol Rosco mondta Voninak, hogy hagyja, úgyis mindig egyedül szokott lenni (Jaide), erre rögtön az volt a reakció egy oldalon át, hogy Rosco nem kedveli őt. Oké, miért kedveljen, ha egyáltalán nem is ismer? Ráadásul egy árva szóval sem említett olyat, hogy nem kedvelne. Úgyhogy az ilyen, és ezekhez hasonló jelenetek miatt nem lett a szívem csücske.
A karakterek közti barátságoknak örültem, mert akkor még bírtam Jaidet, ráadásul annyira jó közös jeleneteik voltak. Azokat a pillanatokat élvezet volt olvasni, mert megnevettettek. Csak azt nem értettem, hogy miként lettek ennyire jó barátok? Mert az egyik pillanatban még nem, aztán hirtelen legjobb barátok.
A romantika egyfelől nagyszerű volt, mert nem volt erőltetett, sőt, elég másodlagos szerepet töltött be a könyvben. Sőt, végre egyszer az én shipem közt alakul valami (vagy nem, az kb. ilyen függővég nekem, amit meg kell kérdeznem). Amúgy azt el sem hiszem, mármint annyira finom kis utalások voltak az egész regényben, és amikor eljutunk arra a tökéletes pontra – az volt számomra a könyv abszolút fénypontja, és itt sóhajtoztam teljes fangirl módban. Másfelől, van egy antishipem is, akik nálam inkább barátként funkcionálnak, de folyamatos rettegésben vagyok, hogy megvalósul. Itt volt egy olyan jelenet, amitől a páros fiú tagját kissé megráztam volna – de csak utána gondolkodtam, hogy tizenöt évesek, kétlem, hogy megfordulna a fejükben az önzetlen szerelem, mint olyan. Egyébként azt nem is tudnám szerelemnek nevezni, amit érez. És ennek is ugyanaz nagyjából az oka, mint az előző negatívumaimnak.
Annyit gondolkodtam, hogy miért van az, hogy ennyi rosszat összeszedtem a regényről. Először arra gondoltam, hogy talán ez az egy nap kiemelése (és néhol rövidebb visszaemlékezés), de végül is, ez egy igen érdekes megoldás, és nagyon izgalmas is lehet. De közben mégsem teljesen ez lett belőle, mert van egy nagy átívelő szál, ami megakadályozza ezt. És ez abban zavart, hogy nem láthattunk karakterfejlődést, hanem csak annyit, hogy az egyik fejezetben így viselkedik a karakter, a következőben teljesen másként.
A lényeg, hogy két dolog hiányzott nekem ebből a regényből: a folyamatábrázolás és az érzelmi töltet. Amit korábban is írtam már, hogy nem látom, miként jutottunk el A pontból B-be, hanem egyszer csak ott vagyunk. Egyik pillanatban nem szeretünk valakit, következőben igen. Egyszer ismeretlenek vagyunk, aztán már barátok. Egyszer utálnak, aztán nem. Nagyon rossz volt, hogy nincs rá magyarázat, miért barátok, miért kedvelik egymást egyes karakterek. Például Roscoe és Jadie esetében csak annyit tudunk, hogy folyamatosan együtt voltak, de nekem nagyon hiányzott, hogy tudjam, mit csináltak, vagy valami. Mert így csak annyi volt, hogy oké, közösen töltenek el időt, de azzal még nem válik hitelessé a dolog. Nincs igazán olyan jelenet, ami úgymond érzelmes lenne. Pláne, mert a szereplőt gondolataiban sincs meg ez. Például Jaide szerintem nem is igazán gondolkozott a barátain egész könyv alatt. Mindig mások gondolkoztak az ő barátságán, holott ennek nem épp így kéne lennie. A szereplőt saját gondolataiból csak annyi jön le, hogy kényszerűen/érdekből együtt vannak. Közben a tetteik nem ezt mutatják.
Mindent összevetve, nem ez volt a legnagyszerűbb olvasási élményem – igen, ezt elég hosszan részleteztem. Ugyanakkor mégis érdekel, hogy mi lesz a folytatásban (főként a párosom sorsa, khm, khm). Ez egyébként az ilyen sorozatok „átka” számomra – nem bírom abbahagyni őket, mert tudni akarom, mi történik. Mindenesetre a verdikt: debütáló szerzőről van szó, és a hosszas negatívlista ellenére sem szenvedtem, sőt még élveztem is bizonyos részeit, így három csillagot adok.
Kezdjük a háttér résznél. Érdekes volt a Hollow Creek Akadémia rendszere a házakkal, prefektusokkal, versenyekkel. Nagyon örültem volna, ha több mindent megtudok erről, mert ilyennel még nem találkoztam (még, ha ez hagyomány is). Azon gondolkodom, hogy én is szívesen járnék erre az akadémiára, ha már Roxfortba nem mehetek.
Szintén tetszett, hogy a fent említett gimis sorozatokhoz hasonlóan ezzel a könyvvel is nagyon gyorsan tudtam haladni, köszönhetően a gördülékeny írásnak, és hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Jó, néha le kellett raknom pár percre, mert egy-egy karakter felbosszantott, de ez csak átmeneti helyzet volt, és ha nem éjszaka kezdem olvasni, egy huzamban befejeztem volna.
A következő kisebb (nagyobb) negatív hullámot egy fő okra fogom visszavezetni, csak szeretném, ha látnátok, miben nyilvánult meg.
A fülszövegből kiderül, hogy a regény központi témája az álmaink valóra váltása. Az volt a baj, hogy ezt nem teljesen éreztem a regényből. Megvolt maga a folyamat, de pont az álmaink megvalósításához szükséges kemény munka megjelenítése hiányzott, ami szerintem a legfontosabb lett volna. Kissé csalódás volt, hogy a főszereplőnő álmához nagyobb mértékben járult hozzá a különleges tehetsége, mint a munkája. Persze biztosan sokat dolgozott, de ez egyáltalán nem látszott a regényből – sokkal inkább olyan volt, mintha csak úgy az ölébe hullana a siker, a barátok, és minden más (kivéve a gitár természetesen).
A másik dolog, amit kissé furcsálltam a családi szál. Leginkább az zavart itt, hogy a könyv elején a főszereplő szomorkodik a jelenlegi helyzet miatt, aztán amint kiteszi a lábát otthonról, az egész el van felejtve. Mármint egyszer sem gondol erre? Aztán van egy fordulat ebben, amit utána szintén ejtve van azonnali hatállyal, és mikor hazamegy, már az új helyzet szerint van minden. Ez azért zavart, mert nem láttam át, miként jutottunk el ide? És miért nincs valamilyen érzelmi hatása az egész folyamatnak? Értem, hogy egy tizenéves számára a társak hatása a legnagyobb, de attól még a családról van szó.
A következő pont a történet. Megszoktam, hogy a realista – középsulis - hétköznapokat bemutató regényeknek nem igazán van története, inkább a karakterekre, és a köztük lévő kapcsolatra fókuszál. Ez ebben a regényben is igaz volt, úgyhogy nem is vártam el, hogy valami óriási eseményáradattal legyek elbűvölve. Viszont az a klisésség, ami jellemezte az egészet, kicsit visszavetette a lelkesedésemet. Nem az, jó pár olyan könyv van, ahol ez nem zavar, mert más elemei annyira élvezetesek, hogy csak élvezkedem az oly sokszor olvasott/látott történéseken. Itt azonban nagyrészt nem tudtam annyira belefeledkezni a könyvbe, hogy csak sodródjak az árral. A történetvezetésnél még az zavart, hogy néha több oldal szólt olyanról, ami nem igazán számított, és kevesebb oldal a hétköznapi életükről, amelyek segítettek volna jobban megismerni a karaktereket.
Na, már nagyon közelítek a fő gondhoz, már majdnem ki is böktem. De még előtte nézzük meg a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatokat. Igazán senkit nem tudtam megkedvelni. Emlékszem, van egy jelenet, ahol Jaide április környékén azt gondolja, hogy nem is ismeri igazán Roscot. Na, ha ő, közel fél év alatt, úgy hogy együtt töltöttek minden időt, nem ismerte meg, akkor én, aki csak néhanapján belefutok pár gondolat erejéig, hogy ismerhettem volna meg őt. A mellékszereplőkkel nagyon mostohán bánt írónőjük keze, mert vagy totál eltűntek (szegény szobatárs), vagy egy fő kvalitással vannak megáldva, és azzal végigviszik a regényt. Három személy szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, és közülük is csak Jaidet és Roscot emelném ki.
Roscot nem kedveltem, mert nem is igazán hagyta, hogy megkedveljem. Az attitűdje egyszerűen a plafonig kergetett, mert bár van mögötte indok (ez még kidolgozásra vár), nem tudtam a gondolatai miatt kötődni hozzá. Ráadásul annyira arrogáns tettre kötelezte el magát a regény végén, hogy ott végképp leírta magát nálam.
Jadie volt a személyes poklom, hogy őszinte legyek. A regény elején még tényleg sajnáltam, és még szimpatizálni is tudtam volna vele, de elég hamar elérte, hogy ez elmúljon. Nagyon zavart, hogy a karaktere az egyik fejezetben még egyféle, a másikban pedig már rá sem ismerünk körülbelül, annyira megváltozott. Az meg, hogy elvárja, hogy ne ítéljék el őt, miközben ő elítél mindenkit elsőre, nem igazán tette szimpatikussá a szememben. Egyébként két olyan esemény volt, ami végképp tönkretette a kapcsolatomat a karakterrel. Az egyik akkor történt, amikor az egyik tanár hívatta, és egy hétig elkerülte. Komolyan?! Azért álljon már meg a menet. Ha én beszélni akarnék egy diákommal, és hívatnám magamhoz, nagyon pipa lennék, ha (cenzúra helye) ignorálná ezt. Ha még ennyi tisztelettel sem bír adózni nekem, akkor hogy várhatna el bármit is? Azért álljon meg a menet, nem körülötte forog a világ. A másik csak a hab volt a tortán. Volt egy jelenet, ahol Rosco mondta Voninak, hogy hagyja, úgyis mindig egyedül szokott lenni (Jaide), erre rögtön az volt a reakció egy oldalon át, hogy Rosco nem kedveli őt. Oké, miért kedveljen, ha egyáltalán nem is ismer? Ráadásul egy árva szóval sem említett olyat, hogy nem kedvelne. Úgyhogy az ilyen, és ezekhez hasonló jelenetek miatt nem lett a szívem csücske.
A karakterek közti barátságoknak örültem, mert akkor még bírtam Jaidet, ráadásul annyira jó közös jeleneteik voltak. Azokat a pillanatokat élvezet volt olvasni, mert megnevettettek. Csak azt nem értettem, hogy miként lettek ennyire jó barátok? Mert az egyik pillanatban még nem, aztán hirtelen legjobb barátok.
A romantika egyfelől nagyszerű volt, mert nem volt erőltetett, sőt, elég másodlagos szerepet töltött be a könyvben. Sőt, végre egyszer az én shipem közt alakul valami (vagy nem, az kb. ilyen függővég nekem, amit meg kell kérdeznem). Amúgy azt el sem hiszem, mármint annyira finom kis utalások voltak az egész regényben, és amikor eljutunk arra a tökéletes pontra – az volt számomra a könyv abszolút fénypontja, és itt sóhajtoztam teljes fangirl módban. Másfelől, van egy antishipem is, akik nálam inkább barátként funkcionálnak, de folyamatos rettegésben vagyok, hogy megvalósul. Itt volt egy olyan jelenet, amitől a páros fiú tagját kissé megráztam volna – de csak utána gondolkodtam, hogy tizenöt évesek, kétlem, hogy megfordulna a fejükben az önzetlen szerelem, mint olyan. Egyébként azt nem is tudnám szerelemnek nevezni, amit érez. És ennek is ugyanaz nagyjából az oka, mint az előző negatívumaimnak.
Annyit gondolkodtam, hogy miért van az, hogy ennyi rosszat összeszedtem a regényről. Először arra gondoltam, hogy talán ez az egy nap kiemelése (és néhol rövidebb visszaemlékezés), de végül is, ez egy igen érdekes megoldás, és nagyon izgalmas is lehet. De közben mégsem teljesen ez lett belőle, mert van egy nagy átívelő szál, ami megakadályozza ezt. És ez abban zavart, hogy nem láthattunk karakterfejlődést, hanem csak annyit, hogy az egyik fejezetben így viselkedik a karakter, a következőben teljesen másként.
A lényeg, hogy két dolog hiányzott nekem ebből a regényből: a folyamatábrázolás és az érzelmi töltet. Amit korábban is írtam már, hogy nem látom, miként jutottunk el A pontból B-be, hanem egyszer csak ott vagyunk. Egyik pillanatban nem szeretünk valakit, következőben igen. Egyszer ismeretlenek vagyunk, aztán már barátok. Egyszer utálnak, aztán nem. Nagyon rossz volt, hogy nincs rá magyarázat, miért barátok, miért kedvelik egymást egyes karakterek. Például Roscoe és Jadie esetében csak annyit tudunk, hogy folyamatosan együtt voltak, de nekem nagyon hiányzott, hogy tudjam, mit csináltak, vagy valami. Mert így csak annyi volt, hogy oké, közösen töltenek el időt, de azzal még nem válik hitelessé a dolog. Nincs igazán olyan jelenet, ami úgymond érzelmes lenne. Pláne, mert a szereplőt gondolataiban sincs meg ez. Például Jaide szerintem nem is igazán gondolkozott a barátain egész könyv alatt. Mindig mások gondolkoztak az ő barátságán, holott ennek nem épp így kéne lennie. A szereplőt saját gondolataiból csak annyi jön le, hogy kényszerűen/érdekből együtt vannak. Közben a tetteik nem ezt mutatják.
Mindent összevetve, nem ez volt a legnagyszerűbb olvasási élményem – igen, ezt elég hosszan részleteztem. Ugyanakkor mégis érdekel, hogy mi lesz a folytatásban (főként a párosom sorsa, khm, khm). Ez egyébként az ilyen sorozatok „átka” számomra – nem bírom abbahagyni őket, mert tudni akarom, mi történik. Mindenesetre a verdikt: debütáló szerzőről van szó, és a hosszas negatívlista ellenére sem szenvedtem, sőt még élveztem is bizonyos részeit, így három csillagot adok.
Könyv adatai
Eredeti cím: Hollow Creek Akadémia Évkönyv 2009–2010 (2014)
Kiadó: Pongrác
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése