"Nem vagyok olyan tehetetlen - olyan összetört - mint amilyennek hisz.
Rosszabb vagyok.
És ezt soha nem tudhatja meg."
Sorozat: Embassy Row #2
Grace múltja visszatért, hogy kísértse a lányt... és ha nem állítja meg, nem csak ő sérülhet meg. A Küldöttségi Soron ugyanis a világ országai dominóként állnak, és csak egy rossz mozdulat kell ahhoz, hogy mind eldőljenek.
Imádom Ally Cartert. A Gallagher Girls sorozatát részről-részre jobban szerettem, így mikor bejelentette az új könyvsorozatát, azonnal várólistára raktam. Jól is tettem, ugyanis az első részt egyszerűen imádtam. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy közel egy évet kellett várnom a második részre. Hogy megérte-e a várakozás? Bizonyos szempontból igen.
Tudnotok kell, hogy ezt a könyvet még december végén olvastam, és most már kicsit másként gondolkodom róla, mint tettem akkor. Valamivel negatívabban látom a folytatást, mint láttam akkor. Ez úgy hangzik, mintha megutáltam volna, pedig egyáltalán nem erről van szó. Csupán felerősödtek bennem a kétkedő hangok, amelyeket a rész olvasása közben valamelyest elnyomtam.
A második résszel volt egy nagy gondom – nem varázsolt el annyira, mint az első. Nem szippantott be annyira, nem vesztem el benne. Ezt igyekeztem olvasás közben semmiségnek betudni, de ahogy telt az idő, beláttam, hogy ez nem semmiség. Így emiatt nem is tudnék már öt csillagot adni neki.
A másik probléma, ami szinte generálta az előbb említett kívülállóságot, a történetből fakadt. Az eddigi regényeiben Ally Carter igyekezett viszonylag klisémentes sztorit írni, ebben a kötetben azonban egy szerintem nagyon snassz történettel állt elő. A helyzetet rontotta, hogy ugyan jól meg lehet írni egy ilyen szálat – amikor az író eléri, hogy olvasóként valóban kételkedjem egy karakter őszinteségében -, itt azonban annyira átlátszó volt az egész. Próbálkozott ugyan az írónő, de pont egy olyan szereplőt ráncigált bele ebbe a szituációba, akinek az eddig megismert személyisége ellen ment, hogy elkövesse azt, amivel gyanúsították. Viszont a fő cselekményszállal, a nagy összeesküvéssel, is sokat haladt Ally Carter. Arra kíváncsi leszek, mi folyik a háttérben, kik mozgatják a szálakat a háttérben, és milyen hatással lesz mindez a főszereplőkre.
A See How They Run az eddigi legdepresszívebb kötete az írónőnek. Megfigyeltem korábban, hogy minden kötete egyre szomorúbb és szomorúbb. A mostani részben voltak ugyan vidám részek, egy-két szituációs poén is belefért, de alapvetően lehangoló és kissé nyomasztó volt. Bevallom, néha hiányzik az a könnyedség, ami a könyveit jellemezte, ugyanakkor nagyon szívhez szólóan, érzelmekkel teli ír komolyabb témákról.
Tetszett, ahogy az írónő Grace, a főszereplőnő, mentális problémáit feldolgozta. Mondjuk tény, hogy legalább nyolcmilliószor darabokra törte a szívemet közben, de úgy gondolom, hitelesen mutatta be, hogy milyen, amikor valaki mély depresszióval küzd. A lányt egyébként is szerettem, mert nagyon érdekes egyéniség, aki sokban különbözik azoktól a főhősökkel, akikkel eddig találkoztam. A legtöbbször azért úgy megöleltem volna, és kérleltem volna, hogy mondjon valamit, ne gondoljon másra, csak szólaljon meg. Annyira megviselt, hogy az önmagáról alkotott képe ennyire torz. Tudom, a bűntudat nagyon sokat rontott a helyzetén, és csak még mélyebbre lökte abban a gödörben, amelyből korábban már majdnem sikerült kijutnia. Ő komolyan az a szereplő, aki rengeteg szeretetet érdemelne, hogy valakinek meg tudjon nyílni.
A kis orosz fiúkát, Alexeit imádtam. Már az első részről írt bejegyzésben is említettem, mennyire belezúgtam ebbe a srácba, és ez most csak még tovább növekedett. Biztos elfogult vagyok vele, de annyira különleges szerintem. Persze megvannak benne az alap jó-pasi attribútumok, azonban szerintem ő nem csak két szép szürke szempár és egy arcpirító orosz akcentus.
Ebben a részben már kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a romantika is, azonban egyáltalán nem vonta el a figyelmet a fontosabb eseményektől. Nagyon örülök a párosnak, akik közt alakulóban volt valami, ugyanakkor néha azt gondoltam, hogy nem feltétlenül kellene most romantikázniuk, amikor Grace nem teljesen bízik meg sem a fiúban, sem magában. Azért nagyon reménykedem, hogy a folytatásban pozitívan alakult a kapcsolatuk, és szép lassan eljutnak arra a pontra, ahol a lány képes lesz megnyílni neki.
Mindent összevetve ez a rész kissé alulmúlta az elsőt. Ugyanakkor a karakterek iránti szeretetem egyáltalán nem csökkent, és igazából emiatt érzem úgy, hogy a sorozat iránti szeretetem sem csökkent. Tény ugyan, hogy jobbat vártam, de biztos vagyok benne, hogy az írónő a folytatásban valami nagyon ütőssel készül. Kár, hogy ez csak 2017-ben történik meg… de erős vagyok, tudok én várni.
Könyv adatai
Eredeti cím: See How They Run (2015)
Kiadó: Scholastic
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése