2016. április 30., szombat

Amy Kathleen Ryan: Szikra

"Nincs annál rosszabb, mint amikor tudatára ébred az ember, milyen mélyre merült az embertelenségben."

Sorozat: Ragyogás #2

Waverly, Kieran és Seth versenyt futnak az idővel – és mivel az emberiség jövője a tét, nem hibázhatnak…
Miután az életét kockáztatva sikerült megmenekülnie az ellenséges hajóról, Waverly végül visszajut az Empyreanre. Az utolsó hónapokban egyedül az otthon emléke tartotta életben… csakhogy ez az otthon semmiben sem emlékeztetett arra, amit maga mögött hagyott. Fogságba esett szüleit az Új Látóhatáron kellett hagynia, most pedig szembesülnie kell azzal, hogy Kieranból szigorú vezető lett, aki Seth ellen hangolta a legénységet. Mi történt a régi Kierannal? Waverly immár nem tudja, kiben bízhat. És az egyetlen ember, akiben hinni szeretne, az a hajó ellenségének kikiáltott ragyogó rosszfiú, Seth. Waverly pontosan tudja, hogy minden még rosszabbra fordul, ha nem szabadítják ki a szüleiket, de fogalma sincs, hogyan csinálják…



Tavaly nyáron olvastam Amy Kathleen Ryan: Ragyogás című könyvét, amit nagyon megkedveltem. Ezért is szereztem be hamarosan a második részt, aminek az olvasása viszont valamiért csak nem jött össze. Végül egy hosszabb utazás alkalmával ezt a könyvet raktam be a táskámba, és végre nekiálltam olvasni.

Gondolom kitalálható, mi volt az egyik gondolatom, miután befejeztem a regényt: miért nem olvastam el korábban? Ugyanis, bár a Ragyogás is kiemelkedően jó könyv volt, a Szikrát én még annál is jobban szerettem (még akkor is, ha néhányszor mérges lettem egyes karakterekre).

Egy igazán nagy bánatom van a sorozattal kapcsolatban – még pedig, hogy ennyire underhyped. vagyis nem túl ismert/olvasott. Pedig szerintem egy nagyon komoly, összetett és tanulságos regény, amely elgondolkodtatja az olvasót az emberiségről. Nem épp egy tipikus YA könyv, az biztos, de különleges.

Az írónő ebben a részben elsősorban a hatalom és a bosszúvágy hatásaival foglalkozott, de olyan kegyetlen nyersséggel, hogy megkérdőjeleztem az emberismeretemet. Nagyon megrázó volt arról olvasni, hogy az a szereplő, akit az első részben még kedves, ártatlan fiúnak ismertem meg, most olyan tetteket hajtott végre, amitől majdhogynem utáltam. Vagy éppenséggel az erősnek tűnő lányt mennyire megmérgezte a bosszúvágy. Ráadásul az egészet az tette még sokkolóbbá, hogy a három főszereplő szemszögéből olvashattam a történetet, és így beleláttam a gondolataikba is. Még most is beleborzongok, mennyire könnyedén igazolták néhány tettüket, amiket nem lett volna szabad meglépniük.

Nem tudom eldönteni, mi volt a legbrutálisabb eleme ennek a könyvnek – az, hogy ennyire kifordultak magukból a szereplők, vagy a tény, hogy 10-15 éves gyerekek/tinédzserek kénytelenek olyan döntéseket hozni, olyan szörnyűségeket elkövetni, amelyek még egy felnőttet is tönkretennének.

A történet is tartogatott izgalmakat – nagyon komoly fordulatok és váratlan helyzetek adódtak, amivel csak még inkább lekötötte a figyelmemet. Az események alakulása nagyon jól összefonódott a felmerülő morális kérdésekkel. A pörgős részek mellett az egyéni drámák és belső konfliktusok is komoly szerepet kaptak, amelyektől csak még inkább beleszerettem a könyvbe. Sokszor én is elgondolkodtam, hogy vajon én miként viselkednék egy adott helyzetben – és bár nem hittem abban, hogy a főszereplők tetteihez hasonlót elkövetnék, ebben komolyan elbizonytalanodtam, mire a könyv végére értem. Hiszen őket is kedves és ártatlan tinédzsereknek ismertem meg, és mégis.

Nem tudom, melyik főszereplő viselkedése döbbentett meg leginkább. Olyan volt, mintha egy alternatív univerzumba kerültem volna, ahol az eddig megismert karakterek elvesztek, és valami torz változatuk vette volna át a helyüket. Végül is, így is történt – mindaz a megrázó esemény, amelyet meg kellett élniük, eltorzította a személyiségüket.

Kieran már a regény első oldalain sokkolt – de annyira, hogy párszor felpofoztam volna, hogy térjen észhez, ne viselkedjen így. Annyira haragudtam rá, mert annyira bemagyarázta magának, hogy minden lépése tökéletes. Egyébként ezért is imádtam az írónőt, mert annyira reálisan ábrázolta ezt a féle megszállottságot és meggyőződést.

Seth pontosan Kieran ellenpontjaként jelent meg, hiszen míg Kieran a börtönből indult és kapitány lett, a fiú pont a fordítottját élte meg. Eleinte nagyon furcsa volt az a hűvös nyugalom és racionalitás, amivel Seth szemlélte a világot. Őrajta mutatta be az írónő, hogy a hatalom elvesztése milyen hatással lehet az emberre. Az tény, hogy rá mindenképp pozitívan hatott – még én is megkedveltem. Bár komolyan elgondolkodtam azon, ha visszajutna hatalmi pozícióba, akkor ismét hagyná, hogy kifordítsa önmagából, vagy esetleg reflektálna arra, amit átélt.

Waverly küszködött leginkább az emberiségével, hiszen a tetteit a bosszúvágy hajtotta. Őt én csak még inkább megkedveltem ebben a részben, mert bár egy-két olyan dolgot művelt, ami már túllépte az elfogadható határt, ő mégis erős maradt (megtörten is). Nagyon szerettem az ő karakterét, szerintem egy igazán kivételes szereplő volt, aki komoly küzdelmeket folytatott a belső démonaival.

Habár az egész regény kissé nyomasztó hangulatú volt (amit csak az akciójelenetek izgalma tört meg), az írónő adott nekünk egy cseppnyi boldogságot is. Egy nagyon halvány romantikus szál került bele a könyvbe, ami olyan volt, mintha ott sem lett volna. Ettől függetlenül nagyon édesnek találtam azokat az apró utalásokat, amiket Amy Kathleen Ryan elrejtett a regényben.

Mindent összevetve, a Szikra egy kiváló folytatás, amely tovább emelte a sorozat színvonalát, és elérte, hogy komoly elvárásaim legyenek a zárórésszel kapcsolatban. Leginkább a felmerült morális kérdéseket és az egyéni drámákat szerettem ebben a részben, de a történet is nagyon izgalmas volt, a karakterek pedig nagyszerűen reprezentálták a hatalom- és bosszúvágy hatásait. Csak ajánlani tudom a sorozatot azoknak, akik egy komoly témával foglalkozó YA sci-fi regényre vágynak.



Könyv adatai
Eredeti cím: Spark
Kiadó: Maxim (2014)
Oldalszám: 384



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése