2018. március 14., szerda

Jeff VanderMeer: Expedíció

"Ami csak él és lélegzik, szükségszerűen nem lehet teljességgel objektív; még a légüres térben a puszta fennmaradásra törő értelem sem lenne az."

Sorozat: Déli-Végek trilógia #1

Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.


Jeff VanderMeer nevével már találkoztam párszor az elmúlt években, azonban sosem néztem utána igazán, mert azt hittem, ez túl szürreális lenne nekem, és nem tudnám élvezni. Nemrég azonban elolvastam Veres Attila Odakint sötétebb könyvét, ami hasonló kategóriába tartozik, mint a Déli Végek-trilógia; ez pedig felbátorított, hogy adjak egy esélyt az Expedíciónak.

Már magát az olvasási élményt egyfajta kettősség jellemezte – némely része hidegen hagyott, némely része viszont fantasztikus volt! Alapvetően viszont folyamatosan sikerült fenntartania az érdeklődésemet és ezzel egy időben feltüzelni a kíváncsiságomat. Még a legrosszabb pillanatokban is hajtott előre a rejtély, amire megoldást akartam kapni.

A legnagyobb gondom a regénnyel abból fakadt, hogy nagyrészt nem sikerült kötődnöm semmihez és senkihez. Végig külső szemlélőnek éreztem magam, s nem úgy, mintha én is ott lennék az X térségben. Ez pedig a félelmetesnek vagy csak egyszerűen izgalmasnak szánt jeleneteknél jelentett problémát, hiszen nem hatottak meg; nem volt meg az érzelmi reakció, ami kellett volna.

Szerencsére ez egy kicsit a regény felét követően elmúlt, és végre megvolt az „aha” pillanat, ami majdnem a könyv végéig ki is tartott. Ezt a kb. ötven oldalt viszont nagyon szerettem – végre élveztem, hogy hozza a történet azt, amit addig csak ígérgetett, végre féltem, mikor félni kellett, és izgultam, mikor arra került sor. Jeff VanderMeer itt megmutatta, hogy képes nagyon ütős dolgokra.

Emiatt sajnáltam, hogy ez az ötven oldalas szárnyalás egy komoly csalódáshoz vezetett el – bár ez inkább a saját elvárásaimból fakadó kiábrándulás volt. Annyira sejtelmesen adta elő az író az eseményeket és mutatta be a környezetet, hogy a fantáziám vad irányokba szárnyalhatott. Mikor azonban lehullt a lepel néhány titokról, azok nem ütöttek akkorát, mint a képzeletemben.

Ebből kifolyólag pedig komoly dilemmában találtam magam mostanra. Mikor befejeztem a regényt, azonnal tovább akartam olvasni, mert meg akartam ismerni az X térség minden titkát. Mostanra azonban kezd kialakulni bennem az érzet, hogy nem biztos, hogy annyira jó lenne megismerni a teljes térség működését. Úgy tűnik, ez is egy olyan sorozatnak néz ki, amit a saját fantáziánk végtelensége működtet - az író csak megadja az alaphangot, mi pedig elképzelhetünk bármit.

Az előbbiekből kiderülhetett, hogy ennek a regénynek a legnagyobb pozitívumai a háttérvilága és az elmejátékok voltak. Soha nem akarok eljutni az X térségbe, de kívülállóként mérhetetlenül lenyűgöz az a sokszínűség, az a borongós, rejtélyes vidék, ami minden négyzetméterén újabb és újabb kérdéseket vetet fel az olvasóval. Imádtam felfedezni, és most is nagyon várom, hogy visszatérhessek ide. Van benne valami addiktív.

A könyv minden más eleme csupán eldobható eszköz, ami a világnak van alárendelve. A szereplők példának okáért még nevet sem kaptak, hiszen az nem volt fontos. Ám nem csupán a nevüktől lettek megfosztva, hanem a személyiségüktől és nagyrészt az érzelmeiktől is. Philip K. Dicknél már megszoktam, hogy a szereplői nem túl kidolgozottak, és alárendeltetnek egy-egy ideológiának, de míg ők képesek voltak reálisan reagálni egy-egy történésre, az itteni szereplőkre mintha valami lila köd szállt volna le. Vajon köthető-e az X térséghez? Ha kiderül, hogy igen, megkövetem magam. Azonban a reakcióhiányuk váltotta ki nagyrészt a saját érzelmi indifferenciámat is a könyv első felében. Ettől függetlenül kíváncsi lennék, a pszichológus miként élte meg a tizenkettedik expedíciót. Úgy gondolom, megfelelő karakterábrázolással az ő története nagyon izgalmas lenne.

Mindent összevetve Jeff VanderMeer Expedíció regénye egy kiváló koncepció, ami már az első oldaltól felkelti az olvasó kíváncsiságát – és, ami még fontosabb, végig fent is tartja. Bár végeredményben kissé vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban, úgy gondolom, hogy még mindig rengeteg potenciál van benne, ami miatt minél előbb tovább kell olvasnom. Magát a regényt elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnének valami egzotikus világot felfedezni és rejtélyeket megoldani, de megelégszik azzal, hogy saját maga járja be a világot, és nem egy karakterrel azonosulva indul útnak.

Könyv adatai
Eredeti cím: Annihilation (2014)
Kiadó: Agave könyvek (2014)
Oldalszám: 172

Related Posts:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése