2017. május 23., kedd

Cale Dietrich: The Love Interest

"- Nem lenne jobb, ha kicsit később vetnének be minket? Senki nem találja meg tinédzser korában élete szerelmét.
- Nem olvastál mostanában YA könyveket, mi?"

Létezik egy titkos szervezet, ami tinédzser kémeket nevel. Az ügynökök célja, hogy olyan emberek közelébe kerüljenek, akik valami többre hivatottak, hogy értékes titkokat tudjanak meg róluk.
Caden Jó: A szomszéd srác, aki tökéletes. Dylan Rossz: A morcos, sötét lelkű srác, aki veszélyesen jóképű. A lány, akiért küzdenek, fontos a szervezet számára. Kit választ majd: a Jót vagy a Rosszat?
Caden és Dylan először élnek a külvilágban. Felkészültek, hogy a legtöbbet adják. Így is kell tenniük - ugyanis akit nem választ a lány, meghal.
A fiúk azonban nem számítanak arra, hogy olyan érzelmeket táplálnak egymás iránt, ami mindkettejüket megölheti.


Egyszerű nő vagyok. Ha könnyed olvasásra vágyom, és meglátom, hogy egy aranyos, LMBT könyv jelenik meg, ami tökéletesen illik a hangulatomhoz, akkor elolvasom. Nem igazán voltak elvárásaim olvasás előtt – egyedül az, hogy valamiképp legyen különleges. Hiszen a fülszöveg alapján erre lehetett következtetni.

Az első gondolatom, hogy a saját csapdájába esett a regény, majd még mélyebbre ásta magát. Pedig minden úgy indult, ahogy vártam – könnyed, érdekfeszítő és szórakoztató történettel -, hiszen az még csak a felvezetés volt. Aztán viszont valahogy meg kellett volna oldani a kialakult helyzetet, és itt váltott vissza a regény a meta állapotból ugyanolyan realista regénnyé, mint a legtöbb társa. Ezzel amúgy nem is lett volna bajom, ha nem pont ennek az ellentéte lett volna a célkitűzés (meg a reklám).

És itt meg is állnék kicsit, ugyanis ez a regény műfajilag nem épp realista. Realistának tűnik, a szerkezete is azt tükrözi, de ez nyugodtan elmehet disztópiának is. Hiszen van nekünk egy szervezetünk, aki úgy uralja a világot, hogy a titkaiknak köszönhetően minden fontos embert a zsebükben tartanak. Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az írónő szükségnek találta, hogy a románcon kívül egy másik történetszálat is beletegyen. De bárcsak ne tette volna! Amint elindult az írónő ezen a szálon, kártyavárként hullott össze a történet. Ennyi logikátlansággal és következetlenséggel régen találkoztam.

Most egy spoileres rész következik, mert ezt szeretném kicsit kifejteni. Nekem már alapvetően furcsa volt, hogy egy ilyen komoly intézetben a főnök irodájában nem volt kamera. Aztán, amikor a fiatalok úgy döntöttek, hogy lerombolják az intézetet, és tönkreteszik az egészet, az egyesület, mint valami kezdő, állt velük szemben. Komolyan, pár 17-8 évesnek sikerült csak úgy legyőzni őket? Igazából már ott elbuktak volna, hogy a nyakukba be volt építve egy nyomkövető… Ó igen, amúgy bujdostak, s nem merték a bankkártyáikat használni, nehogy bemérjék őket. Amikor a nyomkövető ott volt! Meg hogy nem jöttek utánuk rögtön, hanem hagytak időt a tervezgetésre? Ugyan!

>> Spoiler vége!

A regény egyik nagy jellemzője volt a „pont akkor nem…” típusú történések. Mikor a nagyon fontos beszélgetésekbe nem hallgattak bele a központból? Vagy mint az egész utolsó harmada a könyvnek. Egyszer-egyszer még elfogadtam volna, de hogy a történetszálat nagyban ez mozdította elő? Így eléggé frusztráló volt olvasni, mert igazából semmi nem a szereplők tehetségéből történt, hanem a másik fél bénázásának / véletlennek köszönhetően.

Azért nem akarom teljesen leírni a történetet, ugyanis az írónő rakott bele három meglepő fordulatot. Tény, ebből az egyiknél visszakozott valami nagyon suta módon – amivel igen sokat ártott a könyvnek, mert egy nagyon komoly tanulságot levonhatott volna belőle. De nem, még véletlenül sem. Egyébként többek közt emiatt, most először úgy érzem, jó lett volna, ha a könyv több szemszögből íródott volna. Ugyanis szintén egy hatalmas lehetőség lehetett volna abban, hogy Dylan gondolatait is megismerhessük. Újabb témafelvetések, meg… nos, talán egy érdekesebb narrátor.

A könyv epilógusa az, amin nem tudom még mindig túltenni magam. (Innentől ez a bekezdés spoileres.) Már csak azért sem, mert nem tudom eldönteni, hogy ez most direkt keserédes befejezés, vagy csak véletlen sikerült így. Természetesen happy end lett a vége, viszont Caden egy év után ezt gondolja, hogy együtt kell maradniuk most már örökre, hiszen mennyi áldozatot követelt az, hogy összejöjjenek. Majd hozzáteszi, hogy de ezen nem is gondolkodik, mert boldog. Én meg hirtelen szavakat sem találtam. Az első mondat annyira komor, őszinte és valóban mély érzelmekről árulkodott. Ahogy már többször is említettem, ez is egy újabb kihagyott lehetőség maradt.

Feljebb írtam, hogy elfogadtam volna egy érdekesebb narrátort. Ez a kijelentés sajnos jól mutatja az írónő karakterábrázolását. A főszereplőkről igazából nem tudtam meg semmit – mit szeretnek, milyen személyiségek… a szemük árnyalatát, a hajszínüket és a hat kockáról viszont beható ismereteim lettek. A mellékszereplők még ennél is kevesebbek, úgyhogy általánosságban kijelenthető, hogy papírmasé figurákkal dolgozott az írónő. Így még a könyvben szereplő állítólagos karakterfejlődés is alaptalannak és légből kapottnak érződött.

A romantika szintén csak átlagos. Volt valami Caden és Dyl között, de őszintén szólva nem lettem izgatott a kapcsolatuktól. Sőt, egy idő után már az sem érdekelt, hogy összejönnek-e vagy sem. Itt is teljesen megalapozatlan volt a száluk, a párbeszédeik pedig gyakran erőltetettek, természetellenesek voltak.

Egyszerűen frusztrál, hogy mennyire átlagalatti és sablonos lett ez a regény. Még ha el is tudtam volna tekinteni a történet logikátlanságától, a többi aspektusa is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Ráadásul, minél több idő telik el olvasás után, egyre rosszabb és rosszabb fényben látom ezt a regényt. Úgy tűnik, nem sikerült egy újabb szerethető, könnyed, romantikus LMBT könyvet találnom magamnak. Kár érte…

Könyv adatai
Eredeti cím: The Love Interest (2017)
Kiadó: Feiwel & Friends
Oldalszám: 384

Related Posts:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése