"– Sajnálom.
Rám emelte a tekintetét. – Egyszer, FitzLovag – figyelmeztetett –, kevés lesz ez a szó. Néha könnyebb kihúzni a kést valakiből, mint megkérni, hogy felejtse el, amit mondtál neki. Még akkor is, ha dühödben mondtad."
Sorozat: Látnok-ciklus #2
A Hat Hercegség trónörököse, Igazság herceg politikailag sikeres házasságot és ezzel együtt szövetséget kötött a Hegyvidéki Királysággal, megszilárdítva ezzel a Látnokok országlásának biztonságát. A kívülről erős családot azonban belviszály gyötri. Az uralkodó, Elmés király egészségi állapota bizonytalan, az utódlás kérdése megosztja az udvart. A Vörös Martalócok kalózai ismételt támadásokat intéznek a Hercegségek földjai ellen, azonban a király új hajói megpróbálják útjukat állni a támadóknak. Fitz, az uralkodó fiának törvénytelen gyermeke, – aki birtokában van a Mesterség és az Ösztön különleges képességének is – fölveszi a harcot a szipolyozottak, a Vörös Martalócok által élőhalottá tett szörnyetegek ellen. Társául fogadja Éjszemet, a fiatal farkast, ekivel mentális kapcsolatot teremt, különleges szellemi lehetőséget használva. Kosvárban találkozik gyermekkori szerelmével, Mollyval…
Előfordult veletek olyan, hogy akkora hatással volt rátok egy könyv, hogy olvasás után egyszerűen nem találtátok a szavakat? Én most Robin Hobb: A király orgyilkosával jártam így. Amint nekiálltam a kötet olvasásának, teljesen belevesztem. Lebilincselő élmény volt követni FitzLovag kalandjait, sőt még most is a hatása alatt vagyok.
Pedig azt hittem, az első részt nem lehet felülmúlni. Dehogynem! Ez a kötet mindent, amit szerettem Az orgyilkos tanítványában, még magasabb szintre emelte. Kezdve az írásmóddal. Robin Hobb kitűnően követi a mutass, ne elmondj elvet, a szereplők szenvedéseit (és persze egyéb érzelmeit) olvasóként a saját bőrömön éreztem, mintha velem történt volna mindaz, amin Fitz keresztülment. Emellett nagyon szeretem az írónő stílusát, mert olyan eleven képet festett mindenről, hogy a története részesévé tett.
Az első részben megismert világ is tovább bővült, megismerhettem jobban a part menti hercegségeket is. Ezek az utazások nagyban hozzájárultak, hogy jobban megérthessem a kialakult politikai helyzetet. Úgyhogy beszéljünk erről egy kicsit. Te jóságos ég, hogy itt mennyire komoly ármánykodások voltak! Hobb úgy alakította a szálak sokaságát, hogy szinte észrevétlenül záruljon körénk. Egyfelől ott voltak az első részben megismert problémák, másrészről viszont A király orgyilkosában ezeknek a számát megduplázta. Rengeteg új veszedelemmel kellett szembenéznie a főszereplőknek.
Nem csoda, hogy annyira lekötött, hogy csak erről tudtam beszélni napokig. Viszont nem elég, hogy ennyi szálat kellett mozgatnia az írónőnek, de egyiket sem hanyagolta el. Mindegyik problémával részletesen foglalkozott egymással párhuzamosan, amivel még inkább megdolgoztatta az idegrendszeremet. A történetről ennek fényében elmondható, hogy összetett, fordulatos és lebilincselő. De még mennyire! Hobb olyan csavarokat beletett a könyvbe, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Pedig a végére már komoly összeesküvés-elméleteket szőttem, mert szinte minden lehetséges volt.
Ennek ellenére nem mondanám akciódúsnak ezt a részt sem. Tény, hogy több minden történik, de a mérleg nyelve továbbra is a lassú folyású, szövevényes politikai csatározások felé billen. Azt hinné az ember, hogy ez egy idő után unalmassá válhat, de én jobban izgultam ezeken, mint sok csatajeleneten. Bár most már az írónő megmutatta, hogy miként tud harcjelenetet írni, és nekem az az irány is nagyon tetszett.
A szereplők kidolgozottságát is csak dicsérni tudom. Már az első részben is precízen megalkotott, különleges, szerethető (vagy nem) és összetett karaktereket alkotott Hobb, és ezt a mostani kötetben is folytatta. Tetszett, hogy Fitz gondolatai is egyre érettebbé váltak, ahogy felnőtt. Hasonlóképp az érzelmei, amelyeket az írónő tökéletesen közvetített. Külön kiemelném, hogy mennyire értékelem, amiért Hobb leírásai nem csak abból állnak, hogy közlik, milyen színű haja, szeme és szakálla van a szereplőknek, hanem inkább a tetteikre figyel, amelyek alapján a főszereplő és az olvasó is levonhatta a maga következtetéseit.
Fitz ebben a részben is komoly kihívásokkal kellett szembenéznie, például, hogy képes-e elfogadni magát. Ez a belső küzdelme egy újabb réteget adott a karakterének, és üzenetként is szolgált az olvasó számára. Imádtam ezt az elemét Fitz karakterfejlődésének, mert hiába egy „mágikus” dologról volt szó, a fiú érzelmei és gondolatai mégis reálisak voltak.
A kedvenc szereplőm viszont továbbra is Bolond volt. Jolly Joker ez a karakter, ugyanis olvasóként csak egy-két helyen elcsepegtetett információkat tudtam meg róla, és szenvedélyesen vágytam arra, hogy még jobban megismerhessem ezt a furcsa, szerethető, hűséges bolondot.
Ebben a részben a romantika is komolyabb szerepet kapott – azonban ez inkább Fitz karakterfejlődéséhez járult hozzá, mintsem ahhoz, hogy csak legyen szerelmi szál. Ennek ellenére nem igazán kedveltem ezeket a részeket, mert a páros másik tagjának néha kiszámíthatatlanná vált a viselkedése. Nagyon nem illett a róla alkotott képbe, még úgysem, hogy később visszatért ahhoz a személyiségéhez, amit megismertem.
Mindent összevetve viszont imádtam ezt A király orgyilkosát. Nem tudom kifejezni, mekkora hatással volt rám, mennyire magával ragadott az elejétől fogva. Minden elemét csak dicsérni tudom, Robin Hobb robbantott itt. A világ, a karakterek és a történet is alaposan kigondoltak, jól felépítettek és elérik, hogy az olvasó csak még inkább beleszeressen a könyvbe. Én legalábbis rabja lettem a Látnok-ciklusnak.
Pedig azt hittem, az első részt nem lehet felülmúlni. Dehogynem! Ez a kötet mindent, amit szerettem Az orgyilkos tanítványában, még magasabb szintre emelte. Kezdve az írásmóddal. Robin Hobb kitűnően követi a mutass, ne elmondj elvet, a szereplők szenvedéseit (és persze egyéb érzelmeit) olvasóként a saját bőrömön éreztem, mintha velem történt volna mindaz, amin Fitz keresztülment. Emellett nagyon szeretem az írónő stílusát, mert olyan eleven képet festett mindenről, hogy a története részesévé tett.
Az első részben megismert világ is tovább bővült, megismerhettem jobban a part menti hercegségeket is. Ezek az utazások nagyban hozzájárultak, hogy jobban megérthessem a kialakult politikai helyzetet. Úgyhogy beszéljünk erről egy kicsit. Te jóságos ég, hogy itt mennyire komoly ármánykodások voltak! Hobb úgy alakította a szálak sokaságát, hogy szinte észrevétlenül záruljon körénk. Egyfelől ott voltak az első részben megismert problémák, másrészről viszont A király orgyilkosában ezeknek a számát megduplázta. Rengeteg új veszedelemmel kellett szembenéznie a főszereplőknek.
Nem csoda, hogy annyira lekötött, hogy csak erről tudtam beszélni napokig. Viszont nem elég, hogy ennyi szálat kellett mozgatnia az írónőnek, de egyiket sem hanyagolta el. Mindegyik problémával részletesen foglalkozott egymással párhuzamosan, amivel még inkább megdolgoztatta az idegrendszeremet. A történetről ennek fényében elmondható, hogy összetett, fordulatos és lebilincselő. De még mennyire! Hobb olyan csavarokat beletett a könyvbe, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Pedig a végére már komoly összeesküvés-elméleteket szőttem, mert szinte minden lehetséges volt.
Ennek ellenére nem mondanám akciódúsnak ezt a részt sem. Tény, hogy több minden történik, de a mérleg nyelve továbbra is a lassú folyású, szövevényes politikai csatározások felé billen. Azt hinné az ember, hogy ez egy idő után unalmassá válhat, de én jobban izgultam ezeken, mint sok csatajeleneten. Bár most már az írónő megmutatta, hogy miként tud harcjelenetet írni, és nekem az az irány is nagyon tetszett.
A szereplők kidolgozottságát is csak dicsérni tudom. Már az első részben is precízen megalkotott, különleges, szerethető (vagy nem) és összetett karaktereket alkotott Hobb, és ezt a mostani kötetben is folytatta. Tetszett, hogy Fitz gondolatai is egyre érettebbé váltak, ahogy felnőtt. Hasonlóképp az érzelmei, amelyeket az írónő tökéletesen közvetített. Külön kiemelném, hogy mennyire értékelem, amiért Hobb leírásai nem csak abból állnak, hogy közlik, milyen színű haja, szeme és szakálla van a szereplőknek, hanem inkább a tetteikre figyel, amelyek alapján a főszereplő és az olvasó is levonhatta a maga következtetéseit.
Fitz ebben a részben is komoly kihívásokkal kellett szembenéznie, például, hogy képes-e elfogadni magát. Ez a belső küzdelme egy újabb réteget adott a karakterének, és üzenetként is szolgált az olvasó számára. Imádtam ezt az elemét Fitz karakterfejlődésének, mert hiába egy „mágikus” dologról volt szó, a fiú érzelmei és gondolatai mégis reálisak voltak.
A kedvenc szereplőm viszont továbbra is Bolond volt. Jolly Joker ez a karakter, ugyanis olvasóként csak egy-két helyen elcsepegtetett információkat tudtam meg róla, és szenvedélyesen vágytam arra, hogy még jobban megismerhessem ezt a furcsa, szerethető, hűséges bolondot.
Ebben a részben a romantika is komolyabb szerepet kapott – azonban ez inkább Fitz karakterfejlődéséhez járult hozzá, mintsem ahhoz, hogy csak legyen szerelmi szál. Ennek ellenére nem igazán kedveltem ezeket a részeket, mert a páros másik tagjának néha kiszámíthatatlanná vált a viselkedése. Nagyon nem illett a róla alkotott képbe, még úgysem, hogy később visszatért ahhoz a személyiségéhez, amit megismertem.
Mindent összevetve viszont imádtam ezt A király orgyilkosát. Nem tudom kifejezni, mekkora hatással volt rám, mennyire magával ragadott az elejétől fogva. Minden elemét csak dicsérni tudom, Robin Hobb robbantott itt. A világ, a karakterek és a történet is alaposan kigondoltak, jól felépítettek és elérik, hogy az olvasó csak még inkább beleszeressen a könyvbe. Én legalábbis rabja lettem a Látnok-ciklusnak.
Könyv adatai
Eredeti cím: Royal Assassin (1996)
Kiadó: Delta Vision (2008)
Oldalszám: 486
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése