2013. augusztus 1., csütörtök

Cynthia Hand: Angyalfény

"Végezetül megtanultam, hogy az élet nem kudarcokról és sikerekről szól, hanem arról, hogy jelen legyünk abban a pillanatban, amikor nagy dolgok történnek, amikor minden megváltozik, önmagunkat is beleértve." (418. oldal)

Sorozat: Angyalsors trilógia #2

Mint tudjuk az első részből, Clara elbukta a küldetését azzal, hogy megmentette szerelmét, Tucker Averyt. De ezután mi lesz? Azt próbálja kideríteni a lány, miközben látomások gyötri egy temetésről. Amelyen nincs ott Tucker.
Mindezek mellett a főhőseink alakítanak egy Angyalklubot, amelynek célja az, hogy minél többet megtudjanak, ha már senki semmit nem árul el nekik.
A Fekete szárnyúak elleni háború mindeközben a háttérben továbbra is fenyeget, Samjeeza támadása után Clara-ék minden apró jelre felfigyelnek.
És, ha még ez sem lenne elég, Christian is egyre közelebb kerül Clarahoz, s a lánynak el kell döntenie, hogy a küldetése vagy a szabad akarata a fontosabb.

És ennyi. Ez gyakorlatilag lefedte a könyv 95%-át. Ami azért gond, mert a könyv 400+ oldalas, a történet összefoglalóm pedig 100 szavas. Rendben, most már sejthetitek, hogy nem lett szívem csücske az Angyalfény. Egyáltalán nem. De kezdjük az elején.


Történet, hol?

Ennek a résznek szinte semmi köze nem volt a főszálhoz. Elméletileg háborús időszakot élünk, de valahogy ez egyáltalán nem látszik meg. Samjeeza néha megjelenik, néz, majd továbbáll. Egyébként olyan, mintha ő lenne az egyetlen fekete szárnyú úgy teljes egészében.
De igazából az írónő egy dologra fókuszált: A szerelmi háromszögre. Persze, ráhúzhatjuk azt a jelentést, amit az összefoglalóban írtam, hogy Claranak dönteni kell arról, hogy a szabad akarat vagy a társadalmi elvárásoknak való megfelelés a fontosabb. Ráhúzhatjuk, de attól ez még nem lesz igaz. Utáltam, hogy ezt a kérdéskört, ami egyébként fantasztikus lenne, és rengeteg lehetőség rejtőzik benne, a két pasira húzta rá. Na, de ide még visszatérek, ez külön részt érdemel.

Most komoly rész jön… avagy hogyan fókuszáljunk a romantikára egy tragédia közepén is

Ez nagyon felbosszantott – nem tudom máshogy kifejezni magam. Ez volt az a pont, mikor a kedvenc szereplőm karaktertörése új szintet ért el. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az írónő képes lesz a legszomorúbb rész közepébe beleírni - Most spoileres rész jön – a verekedős jelenetet. Tuckerről sosem gondoltam volna, hogy három nappal azután, ami történt, nekiáll hirtelen számonkérni rajta mindent, ami az elmúlt hónapokban történt. Semmi racionális indokot nem tudok erre elképzelni, s még elfogulatlanul is azt mondanám, hogy Tucker nem ilyen. De még erre is visszatérek. Spoiler vége.

Clara, Clara, miért is vagy te Clara?

Már az első részben sem szimpatizáltam Claraval túlságosan, viszont az Angyalfény kellett ahhoz, hogy az utolsó pozitív érzelmeimet is elveszítsem vele kapcsolatban. És mindez itt történt:

„- Igen. Samjeeza pedig… - Anyu elhallgat. Azon gondolkodik, mennyit mondjon el nekem. – Samjeeza nem tudta megmenteni a családját. A gyerekei, az unokái, a dédunokái egytől egyig vízbe fúltak.
Nem csoda, ha begőzölt a tag.” (79. oldal)

Ez milyen reakció? Tudom, hogy Samjeeza gonosz, de én nem találtam szavakat, mikor ezt a reakciót tőle. Nem tudom megfogalmazni, mennyire undorító volt tőle.

Rendben, itt már kellőképpen utáltam; erre jött rá, hogy elméletileg van neki egy kisöccse, aki egyre távolságtartóbb lesz. Clara reakciója? Körülbelül alig szól hozzá, nem kérdezi meg, hogy mi a gond, semmi. Egészen a könyv végéig kell várnunk, hogy végre eljusson az agyáig, hogy valami tényleg nincs rendben. Mondok valamit Clara… mindig akkor gondolkodsz, mikor már késő.

Tucker, édesem, hol vagy?

Imádtam Tuckert. Az első részben. Számomra ő volt az a fiú, aki kedves, aranyos és vicces. Örültem, hogy Claraval összejöttek – tényleg támogattam a kapcsolatukat. Aztán a második részben az ufok elrabolták az én Tuckeremet, s visszaküldtek valami másolatot, aki csak nyomokban tartalmazta Tuckot.
Ezt főleg a könyv végefelé éreztem, amit a spoileres részben leírtam. Sírni tudtam volna, hogy mit csináltak vele. Szörnyű volt olvasni minden közös jelenetüket, főleg hogy Clara az esetek felében Christianra gondolt. Frenetikus volt.

„All I wanted was your love, love, love, love, love, love” (Simple Plan: Hate)
A romantika körülbelül a könyv 98%-át lefedi, így erről igencsak sokat tudnék írni – ha nem húznám fel magam mindattól, amin olvasás közben keresztül kellett mennem. De nézzük, Clara a könyv elején hogy érez Christian és Tucker iránt:

„- De nem gondoltál arra, hogy talán nem ő az igazi? Talán Christian a párod, neki rendelt a sors, és majd együtt repültök el a naplementében?
- Persze, hogy gondoltam.” (59. oldal)

„- Még ha egyetemre megyek is, végül visszajövök ide – mondja. – Itt fogom leélni az életemet.
Úgy néz rám, mintha ellentmondásra próbálna ingerelni. Ehelyett odaugrom hozzá, és a nyakába csimpaszkodom.
- Értem – súgom a fülébe.
Ettől megnyugszik.
- Hát te? Te mit akarsz csinálni?
- Én sem akarok elmenni. Itt akarok maradni. Veled.” (87. oldal)

Nem értettem Clara gondolkodását. Azt meg sem említem, hogy mi jóságokat csinált később, mert lesz min nézni még. De ez is felettébb érdekes, hogy 17 éves, és már így eldöntötte, hogy neki nem kell egyetem, csak itt akar lenni Tuckerrel. Ezzel remek példát mutat ismételten.
Az egész rész romantikus szempontból olyan volt, mint egy szappanopera – s ebből az a legviccesebb, hogy ezt maga Clara is mondja. Nem, nem nevettem rajta, mert nekem kellett végigolvasnom azt a 400 oldalt, amiben Christian Gary Stue lett; annyira feltűnően fényezte az írónő. Minden, amit Tucker csinált, nem volt elég jó, de Christian folyton tudta, mit kell tennie; ő az egyetlen, aki megérti kicsi Clarat, ő az, akit képes megvigasztalni…
A másik, amit szeretnék megemlíteni az a szexualitás ebben a könyvben. Már kezd kissé elegem lenni ebből a YA megoldásból. Ismeritek a koncepciót: a csaj hirtelen nimfomán hajlamokat kezd felvenni, a pasi pedig a tökéletes kontrollal rendelkező hímegyed, elutasítja. Sokszorosan. Itt is ez volt, s oké, YA, de most vagy ne legyen ennyire szexéhes főszereplő, vagy legalább a pasi ne legyen ennyire kontroll alatt.

Volt szerencsém a Radiant című novellához is – és most azon Angyalsors trilógia rajongók, akik eljutottak ide, foghatják a fejüket -, és azt kell mondjam, jobb volt ennél a regénynél. Nagyon tetszett, mikor Angela szemszögéből zajlottak az események, különösen a flashbackek. Emellett az utolsó mondat különösen erős függővéget kreált. Mindez sajnos nem akadályozta meg, hogy Clarat ne tartsam bosszantónak – és igen, ha kinyitod azt a kis pofidat.

Összesítve az Angyalfényt – csalódtam, főleg azok után, hogy azt reméltem, jobb lesz az Angyalsorsnál. Claraban semmi követendő példát nem látok, hiányolom azt a Tuckert, akit az első részben megismertem, s Christiant sajnálom, hogy olyan irritálóan tökéletessé tette az írónő. Néha egy kis tökéletlenség az erényére válik egy adott karakternek.


Könyv adatai
Eredeti cím: Hallowed (2012)
Kiadó: Maxim Kiadó (2012)
Oldalszám: 432

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése