Vámpírként megfogadom, hogy soha nem fogok:
1. Depizni
2. Szívni
3. Sötét Istennőt megidézni
4. Szerelembe esni egy vámpírvadásszal
a. vagy vérfarkassal
b. vagy bárki gonosszal, akármilyen dögösen is néz ki
c. vagy bármilyen más faj képviselőjével, akit nem fogadnak el a vámpír elődjeim, mert senki nem éri meg azt a fajta stresszt
5. Elfogadni bármilyen ajándékot, adni ajándékot, üzenetet vinni, részt venni titokzatos rituálékon, stb. stb.
6. Elveszteni a lelkem, bármennyire is jó ötletnek tűnik az adott pillanatban.
Már a fentebbi idézeten is látszik, hogy nem egy nagyon komoly könyvvel volt dolgom, azonban ez tökéletes volt minden bajomra, mert képes volt megnevettetni. De kezdjük először a történettel.
Xanthe Jane Green arra ébred, hogy csörög a mobilja – és, hogy egy koporsóban fekszik hat méterrel a föld alatt. Igen, Jane vámpír lett, ráadásul nem is szimpla vámpír – igazi szupervámpírral van dolgunk.
Miután főhősnőnket készítője, Lily kiássa a sírból, útjuknak el kell válnia, mivel Lilyt épp üldözik. Jane ezek után hatalmas vámpírtudását bevetve elgondolkodik, mit is kellene tennie. Mert mit tesznek a frissen átváltoztatott vámpírok? 1. csillapítják szomjukat 2. elbujdosnak, hogy családjuk soha ne tudja meg, mi történt velük.
Mit csinál Jane? Hazatér a családjához.
Következő lépés a vérszomj, mert végül is, minden vámpír szomjazza a vért, nem? Nooos…
De mielőtt felfednénk minden igazságot, megjelenik egy igazi vámpírvadász, akinek eszköztára sok-sok kis papírfecniből áll – amivel az vámpírok figyelmét remekül el lehet terelni.
És még mindig nincs vége! Mert nem hiányozhat a történetből a főgonosz, akiről fogalmunk sincs, kicsoda, a titokzatos, francia nemesként született vámpírfiú, egy vámpírhal, akivel rengeteg érzelmes jelenetet élhettünk át, s a sok-sok minden, ami kitöltötte ezt a 352 oldalt.
Te jó ég, hol kezdjem?! Először is, nyugodtan kettészedhetném a könyvet, mivel olyan volt, mintha két különböző kötetet olvasnék: az első fele nagyon vicces volt, olyan jelenetekkel, hogy hangosan nevettem olvasás közben; a második fele viszont már kevesebb humoros részt tartogatott, inkább abszurd kezdett lenni, s mellé kaptunk egy szuper kacifántos történetszálat is.
Igazából érdekes, hogy habár ez fantasy regény, egyáltalán nem így éreztem. A humor ténylegesen sokat elvett a nagyon fantasy életérzéséből. De lássuk, milyen vámpírokat tenyésztett ki Helen Keeble: OCD-s, az eddigi könyveket alaposan kifigurázó, nem-gót lényeket. Gyakorlatilag folyton csak nagyokat néztem, hogyan is élnek a vámpírok ebben a világban. Bár, azért legtöbb dolog csak Janere és a szupervámpír énjére volt igaz, mégis folyton meglepődtem.
Persze a vámpírvadászokat sem hagyja békén, s mikor megtudtam a fülszövegben szereplő vámpírvadász nevét, képtelen voltam abbahagyni a nevetést (Ezért a későbbiekben is csak „vámpírvadászként” fogom emlegetni).
Mint már említettem, a humor igencsak hangsúlyos, gyakorlatilag egy szatírának is beillik ez a könyv, főleg, hányszor is hasonlítja az események alakulását egy-egy regényhez vagy ismertebb hiedelemhez. És még a fanficeket is behozza, hála Ebonnak.
„Egyedül voltunk. Ő fiú vámpír volt. Én lány. A regényeim szerint, most lélekig hatolóan egymás szemébe kellene néznünk, s felfedezni egy ellenállhatatlan kapcsot, amely összeköti az életünket; mindez forró, mégis szemérmes pszichés szexxel kísérve.”
„- Elolvastad a fanficemet?
Elpirult. – Ö, nos, én… csak meg akartam tudni, mit kedvelsz. – Megszégyenülten nézett, mintha csak pornónézésem kapták volna. Bár, ha valamelyik szaftosabb fanfic fórumot olvasta… - Hogy jó benyomást keltsek.”
Szóval, összesítve az első felét a könyvnek: helyzetkomikumokra épülő humor, szarkazmus és bevezetés egy sokkal eseménydúsabb második részhez.
És most a második fele a könyvnek. Míg az első felében el voltam kápráztatva, hogy nem a semmiről fog szólni a könyv, a második felére kicsit sok lett a csavarból és az addigra abszurddá váló jelenetekből. Itt már jelentősen kevesebb volt a humoros rész, inkább tényleg csak vicces próbált lenni. A szarkazmus megmaradt, ezt Sarah képviselte valami fantasztikusan. Nagyon megkedveltem ezt a karaktert.
Viszont itt zajlott le a történet nagy része – de annyi eseménnyel, hogy egy szappanopera elbujdoshatna mellette. Már nem tudtam követni, hogy most ki-merre-meddig-miért-hogy… Igen, tudom, hogy egy történettel ellátott könyvre panaszkodom a csapongó történetszál miatt, mikor örülnöm kéne neki, de tényleg sok volt.
Ennek fényében a könyv vége sem kápráztatott el – igazából csak vége lett, és ennyi. Semmi komolyabb lezárás, s emiatt is nagy félelmem, hogy lesz folytatása. Igen, szerettem a könyvet, nagyszerű volt, de nem szeretnék még egy részt belőle.
Még a romantikus szálról nem írtam semmit, de ez csak azért van, mert nem igazán szerepel benne. Pontosabban szólva nem tudom megítélni, hogy pozitív vagy negatív dologként értékeljem. Ha szatíraként veszem a könyvet, akkor ez is csak egy újabb kifigurázás, s nem is érdemes szót pazarolni rá. Ha viszont komolyan veszem, hogy az írónő ezt egy percig is komolyan gondolta – akkor le kellene vonnom alaposan a könyv értékéből. Ezért is maradok annál, hogy csak egy újabb vámpír-YA-klisét mutatott be nekünk insta-módban.
Végezetül ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik délutáni kikapcsolódásként valami könnyedre vágynak.
Könyv adatai
Eredeti cím: Fang Girl (2012)
Kiadó: HarperTeen
Oldalszám: 352
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése